Feleselek a másvilággal!
Sötét még az ég, nappalt adtak a lámpafények. Az ónoseső áldást mond a hajamra, a jégdarabok apró gyémántokként megülnek rajta - a csizmám koppan, a bőrkabát hűvös melegéből légpamacsokakkal játszom az arcom előtt. Nem tudtam aludni, zsibbadt minden tagom, s csendben majszolta lelki békém a düh.
Nem mondhatom, hogy unalmas lenne mostanában az életem, bár azt sem, hogy igazán kedvemre való. Néha fenn, néha lenn, nem panaszkodom. Pláne, hogy saját lustaságom az egyik gátló abban, hogy végre úgy éljek, ahogy szeretnék.
Kinéztem a karácsonyi faluba. Soha nem láttam még csoki-"vízesést", tele vagyunk fonott kosarakkal, erdélyi sütödékkel, könyvekkel, ékszerekkel... a kis szalmalabirintus körül mintha melegebb lenne egy kicsit, az óriási adventi koszorún aranyozott tobozok. Megálltam Szörszörény előtt - jó ideje már nem engedi, hogy leüljek mellé - s megsimogattam az orrát. Csend és béke.
Tanulom a harcos létet.
Tizennyolcadikra Tatiosz tanításait kaptam. A szeretet útja. Szép ösvény, hiába keskeny. Nem nekem való. Becsülöm a tanítását, de harcos vagyok. És ehhez méltóan szeretnék viselkedni.
Elvetem mindazt, mit eddig elvetettem és még többet. Újult erővel lépek tovább. Lépteim figyeljétek, ahogy én vigyázom a tietek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
