Buszmegálló

Kihasználnak mindannyiunkat. Boldogságot adunk-veszünk, mindenki valamiért van a másikkal. Ki tudást szerez, ki pénzt, ki ismeretséget, ki hatalmat. Vagy még ennél is hamisabb dolgot. A lényegen nem változtat: mindannyian kihasználjuk a másikat.

Prostituáltak vagyunk mindannyian. Eladjuk magunkat, az időnket, a szolgáltatásainkat. Többnyire pénzért. Lényegtelen, hogy a testünk vagy a lelkünk megy-e ebben tönkre, mert enélkül éhen halunk. Prostitúcióra kényszerítenek mindannyiunkat.

Csak egy lány vagyok a hóesésben. A hópelyhek kavargogva, finoman vonnak be - rálehelek a hajamra, gyönggyé válik a kristály. Fekete haj, gyöngyházfénnyel futtatva. Milyen gyönyörű. Nem is az enyém. Hazudtam. Az igazat hazudtam. Vagy a hazugságot? Magam sem tudom, igaz volt-e... és ha az is volt, akkor is hazugságnak hangzott. Nem lehet rajta segíteni. Ezt már le is tagadom inkább. Felemelem két kezem - kicsik, fehérek... a hó megolvad rajta. Mintha zongorabillentyűkön szaladnának végig az ujjbegyek. És a szél felkapja az éjfekete hajat. Csilingel a cipzár, a szem bekönnyezik a hidegtől. A tanok, a könyvek, a tudás - áh, kinek? Dúl a háború pokol és menny között; az elesettek nem halnak meg, hanem a földre születnek, hogy visszanyerjék életerejüket. Hogy ki melyik oldalt harcolt, még most is látható... mintha bepillantást nyernék a csatába, mely évszázadok óta dúl. Sebzett szárnyak, törött szarvak, villanó fegyverek. Elszánt tekintetek, őrülettől csillogó, bestiális pillantások. Harsanó kürt, átható dobszó - és vér. Ők se tudják már, miért megy a harc. Akkor mi, kik csak álmunk játszuk idelent, honnan tudhatnánk? Jártam már csillogó templomokban, kérdeztem, de felelet nem jött. Sok könyvet olvastam már, de a választ sehol nem találtam. Honnan tudod, mi a jó és mi a rossz? És elcsigázottságomban felfigyelek egy gyönyörű angyalra, rubinköves homlokpánttal, vörös palástban - több démon veszi körbe, nem tudnak rajta segíteni már... hősies halálát látom, kiáltok érte, de már csak a lámpafényt látom, ahogy beáll a busz. Úrnőm... te is itt vagy már valahol.

A hóvihar ellen kabátom felhúzott nyakába rejtem arcom, lefele pillogok, szűnjön könnyezésem... kezemben fekete diadémot találok. Ezt hoztam mindössze magammal a csatamezőről. Felteszem.

Új rajzaim :D Sukeban és crossover

Egy lökött és hosszú fórumozás után ki lettem nevezve gengszterladynak. Általában a fekete özvegy-shinigami-vámpír trióval nyomulok /színház az egész világ XD/ - ez most olyan üdítő változatosság volt... meg is ihletett, pénteken meg le is vázoltam. Ma fejeztem be, az Uraharashop sukebanja. :D /Sukeban:a lánybanda vezére, és a bandát szó szerint kell érteni: magyarul egy fiatalkorú bűnűzőkből álló csoport vezetőjéről beszélünk./ Most töltök is e témában egy filmet, Sukeban Deka - angol címe Yo-yo Girl. Kíváncsi vagyok, nekem a moziplakátja nagyon megkapó volt. /Lásd itt!/

Könnyed cp-délutánt tartottam kedvenceimnek XD. Ennek én örültem, ők kevésbé. Továbbiakban felteszem majd a többit is, még csak az első van kész, és még mindig Ouran+Bleach.... azért remélem, tetszik. :)

Szép az élet, b***ni jó - éljen a Szovjetúnió. :P Mára csak ennyi voltam, mihamarabbi visszatérésed, és további kellemes napot! :D

Arigaouto, Kyoya senpai!

Ha iszonyatrossz kedvem van, muszáj visszavonulót fújni és rácsapni a világra az ajtót. Ezért tegnap éjjel belefejeltem a Youtube-ba, amv-ket keresni. Először Bleachet, de mikor az oldalsó sávban rábukkantam egy Ouran High School Host Club - videóra, "azon" maradtam. Nagyon klasszakat találtam és jókat vigyorogtam; Atomnyul is rendberakott, Amaru-"tan" pedig remek posztokat szerzett és új kedvenceket avatatott fel. Ilyenkor imádom a netet. :D És külön köszönet Szikrának ezért az animéért. Rühellem a romantikát. De nevetni nagyon szeretek. :P

Úgyhogy jópár vidi és egy kötetnyi angol manga után nekiálltam - végre!!!- rajzolni is. Akkor úgy is döntöttem, hogy csak fiúkat már végre, meg egy poén crossover is rámférne... Maga a OHSHC tulajdonképp - mint a nevéből kiderül - egy fiúkból álló klubról szól, akiknek célja a lányok boldogságát elősegíteni. Milyen lányok? A kedves ügyfél lányokét... az iskola a piszokgazdag, luxusban élő gyerkőcök teaháza. Haruhi - történetünk főhőse - viszont nem tudhat ilyen anyagi javakat magának: ő ösztöndíjjal került ide, s ezzel szinte egyedülálló az egész iskolában. Igazából csak egy helyet keres tanulni... egy zeneszobába nyit be, ahol a host clubbunk fogadja. Mivel a párbeszéd folyamán sajnos sikerül eltörnie egy igencsak borsos árú vázát, de kifizetni nem tudja, a fiúk beveszik a klubba, hogy amíg nem törleszt, náluk marad. Egy a probléma. Csöpp, de talán meghökkentő. Haruhi ugyanis lány.

Ettől független - vagy talán pont ezért - a fiúk nagyon is ragaszkodnak hozzá és így folytatódik kalandjaik. A Host Club tagjai nagyon röviden: a legkülönfélébb "ötvözetű" fiúk összeválogatása a klub, hogy minden lány megtalálhassa a számára tetszőt. Herceg típus: Tamaki Suoh, a "királya" a klubnak és alapítója. A legviccesebb figura az egészben. Szólítják "Apának" is. A menő típus: Kyoya Ootori, a klub árnyékkirálya és mindenek értelmi szerzője... mellesleg pedig az anyagiakért felelős. "Anyának" is nevezik, és Tamakival szintén szólítják egymást így. (Nekem kedvencem...) A kisördög típusok: Hikaru és Kaoru Hitachiin egy ikerpár, akik előszeretettel adják a tiltott testvérszerelmet és a yaoi jellegű sóhajokat - amitől a lányok sikítva olvadnak. (Eee - ez nem ide tartozik... de-nem-de-nem-Eni, mindenki tudja, hogy rühelled a yaoit, lépjünk tovább, oké? Oks.) Alig lehet megkülönböztetni őket, folyton egyszerre beszélnek - ugyanazt! - és néha imádnivalóan pimaszok. A "kisfiús" /loli-shota/ típus: Mitsukuni Haninozuka - de a kutya nem szólítja így, mert Honey-kunnak becézik. Nagy szerelme az epres-habos süti, egy rózsaszín plüssnyúllal rohangál fel-alá és mindenkinek beceneveket ad. Igen, a lányok megint sikítanak. Furcsa fizikai jelenség, de bármikor, ha megjelenik nagy, csillámló szemeivel, rózsaszín virágok hullanak és forognak körülötte. :P  A csendes, de erős típus: Takashi Morinozuka, soha nem szól egy szót sem; a klubban mindenkinél magasabb egy fejjel és igazából Honey-kun testőreként működik - de némasága ellenére néha úgy villannak a szemei, hogy többet ér így.

Annak ellenére, hogy roppant elegánsan áll rajtuk az öltöny, sokszor bújnak jelmezekbe, a még nagyobb hatás érdekében... Nekem az volt a kedvenc részem, mikor lányoknak öltöztek... rámjött tőle a néma röhögésem. :D /Lásd például a fenti képet... XD/ A szám talán kicsit már elcsépelt, de nagyon átadja a helyzetkomikumot: Tamaki's The Barbie Girl

Még egyszer köszönöm, Szikra, és neked is, hogy elolvastál: mihamarabbi visszatérted. :) Búcsúzóul még a tegnap vázolt, ma elkészült rajz - remélem, tetszik. Új királynőt avattam a Host Clubnak. :D /Klikk a nagyobb varációért./

Evil powaaa... Make up!!!

Kész, piff-paff, elegem van. Igen, ez a bejegyzésem is a rendkívüli módon utált és gyűlölt, emocionális és hirtelen tehetetlen dühben íródott vackok közé fog tartozni, melyeket örökké rühellni fogok.

Elegem van, egyre inkább oda jutok, hogy teszek magasról a világra, akkor még úgyis kevesebbet kapna vissza. Ó, nem mintha én annyi pofont kaptam volna az élettől. Nem, messze nem vagyok egyes nyomoroktól, életektől, amikor másoknak sokkal több joguk lehetne kiakadni, én meg vonuljak a sarokba. Sírni. Fenét!!! Meguntam. Nem sírok többet. Evolúció-elmélet egy: az erősebb marad fenn. Hogy egy kedvencebb fantasy-könyvemből idézzek: "Az erősebb kutya szexuál."

Pipa vagyok. Amennyire csak lehet. És még csak kirobbantani sem tudom magamból. Mintha egy jégtömböt őrizgetnék a mellkasomban. Nehéz és hideg. És senkit nem akarok engedni, hogy lássa.

Igyekeztem mindig másokra gondolni magam előtt. Kinyitni nekik az ajtókat. A vége az lett, hogy végül azokat az ajtókat rámcsapták. Ki lehetett használni. Nyugodt szívvel, mert én balek, szívesen is csináltam.

Nem. Fáradt vagyok. Belefáradtam a kislány-életbe. Csinálom húsz éve. És még csak eredményét sem látom. 

Rajzolni sem tudok. Pedig az általában megnyugtat. Verem szó szerint a billentyűzetet. Dühös vagyok.

Kész, vége. Ezt átadni úgysem akarom nektek, keveseknek, akik mellettem álltok. Ezt mostantól lenyelem.

Antológiásdi...

Soha nem voltam költő. Volt pár rímsorom, ami nagyon hatásos volt, egy-két töredékem, ami talán ért valamit. Mindenesetre azokat követően sorozatgyártásra fogtak - és a tucatáruval csökkent a minőség, már nem szívesen adtam ki a kezeim közül őket, de ők kellettek. Hérájuk voltam ezen kis Héphaisztoszoknak: szépek voltak belsőjük alapján, de formátlanok, 's a kutyák megugatták őket, ha elbicegtek előttük'... Most, hogy volt gimim 80 éves lett, felkértek, hogy illusztrációval vagy írással járuljak hozzá az elkészítéshez. Én a volt díjazott drámámat adtam le, mondván, az biztos ér valamit - de itt színházasoknak nem termett babér. Visszahívtak, hogy verset adjak! Mennyit írtam anno, verset adjak! Nem vagyok költő. Ezeréves bigyókat sem akartam leadni, nem illene hozzám... ezt a három művet írtam a hétvégén, ezeket adtam le... kíváncsi vagyok véleményetekre; jó olvasást! Nem hosszúak. :)

*

A lázasztónő

Bah, emancipáció meg feminizmus. Ezért küzdöttünk ennyire - legyenek jogaink, egyenlőség... csattog a magassarkúm a kövezeten. Néha kérhetnénk új szerepet a Sorstól. Kiábrándultan lököm fel a telefon felső részét - egek, de hasonlít ez a mozdulat a rugóskés kinyitásához! - és rezignáltan veszem észre, hogy késésben vagyok.

Emberöltők alatt semmi sem változik. A politika ül a trónszékben, udvarhölgyei a diszkrimináció és a "hagyomány" - előttük az igazság csak egy leláncolt rablány, akit odalöknek az ajtóból, hogy ítéletet mondjanak fölötte. Ezt mindig is tudtam. Csak fásult rutinná vált a küzdelmem. Nem, ezt inkább kérdezem, mint mondom. És úgyis csak magamtól... nem tehetek róla, ilyen a jellemem. Egyenességem és becsületem ellensége az egész világ - de őket megvédem; mint ahogy mindazokat, akik beléjük kapaszkodnak. A XXI. században másokon segíteni nem sikk. Tudom.

Belépve az előcsarnokba mindenki felém fordul, szinte hajlongva kívánnak jó reggelt. Szemem villog - szablyaként használom, elvágni a formalitás béklyóit. Sznob udvariaskodás. Gyűlölöm. A jelenlegi ügyem vesztésre áll. Suttognak róla a hátam mögött, de magam is tudom. Már akkor tudtam, mikor elvállaltam. Már csak dacból is megemelem a fejem. Végigcsinálom - és mindent megteszek, hogy nyerjek. Mert nem főleg az én érdekem a győzelem.

Az irodában összecsatolom barna hajam - az arcomról nem lehet lemosni a komor elszántságot, pedig a könnyed,  szinte fölényes mosolygás talán célravezetőbb lenne. Esetleg a kigombolt fehér blúz is túl kihívó. De már így is elkéstem. Végigsimítom kosztümömet, felveszem a talárt és felkapom a papírokat...

Belépve megint az összes tekintet rám szegeződik. A padsorok közt végighaladva azonban ezúttal nem a negédes ellenszenv hűvösétől kell fáznom. Bizalommal néznek rám, amit meg akarok szolgálni.

- Elnézést kérek a késésemért a tisztelt bíróságtól!

-Nyolc óra, negyvenhárom perc, az alperesek jogi képviselője, Dr. Varga Katalin megérkezett.

*

Mania és Téboly

Hol? Hol van már, nem igaz!

Sírva tépem darabokra,

Megfojtom, saját halálom

Fog ünnepelni felette tort.

Már mióta szenvedek,

Hogy jelenlétét nélkülöznöm kell:

Átkot bocsátott rám távollétével,

Megölöm, csak pillantsam meg.

Csillog a kezemen a drága vér,

Te magasságos: mit tettem???

Magától áll meg szívem,

S holtamban is sírva mellé esek.

S most rúgj nyugodtan seggbe, 

Hogy ilyeneket papírra vetek.

Látom, megrémülsz, borul tekinteted;

Pedig én csak nagyon szeretlek.

*

Alkot a lány

Fagyos szelek járták már az amúgy élettel teli külvárost. Igazi, puha, fehér hótakaró még nem esett az idén, csak amolyan porhó, ami rögtön jeges lutyokká vált. De reggelente már csillogó, dércsípte ágak és fűszálak várták a koránkelőket. A fák már levetkőztek, ruhájukat összehajtogatás nélkül a földre dobták a koszba. Majd kimossa valaki.

Szűk, sötét kis padlásszoba. Oldala ki-be fordul, padlóját felveri a por. Szakadt, szúrágta lábakon álló ágyon egy pók szunyókál, mert elunta a hálófonást. A lyukakon befújó szél minden orgonát megszégyenít, s kevéske holdfény árad be az ablakon. Egy alakot és a szegényes íróasztalt világítja meg. Az asztallap szinte elkopott; a hézagos deszkájú fiókok viszont tömve vannak mindenféle papírral és újságkivágással. Nem sokkal arrébb az elhanyagolt tűzhelyben hamvadó parázs sistergése versenyzik a toll kaparásával a papíron.

Beesett, karikás, bár csillogó szemek. Sápadt, vékony arc, folytonosan mozgó, de hangtalan rózsaszín ajkak, finom áll. Hosszú, sötétbarna lobonc, mely évek óta nem látott vágást. Teste is törékeny, vékonyka - mintha a világszép Nádszál kisasszony húga lenne. Nyakában az égi múzsától kapott, rózsaszín köves nyakláncot viseli nagy beccsel. Fehér, csöpp kezei szakadatlan írnak. Igaz, néha dühösen megrázza a fejét: összegyűri a papírt és a háta mögé dobja, csakhogy újat vehessen elő. Egyszerű, vékonyka pulóvert visel; igazából libabőrös a karja, de mit törődik ő most a hideggel! Az óra álmoskásan elütötte a kettőt, a háziak időtlen idők óta az igazak álmát alusszák. Csak a lányka ír. Verseket, novellákat, regényeket, szonetteket... legutóbb drámáját kezdte el. Szomorú és magányos. Nagyot sóhajt. Körülötte a papírlapok fekete tintában és fehér gyöngyház-könnyekben úsznak.

Döbbenten szorítottam a homlokom a tükör üvegéhez, ahogy ezt láttam. Mintha ismerném őt.

-Ő Te.

-Ilyen lettem volna.

-Igen. Ha nem nyújtod a kezed segítségért. Néma gyereknek anyja se érti szavát. - mosolygott.

Elvettem homlokom s újra tükörbe néztem. Az előbb látott arc visszanézett, egészséges pírral, ragyogó szemekkel; a lobonc copfban, a foltos pulóver kosztümmé vált. Az alak mögött pedig sok ember állt - a legközelebbiek kinyújtották kezüket, s ... vállamra tettél.

-Barátokat kaptam tőled. Tudást kaptam tőled. Jövőt kaptam tőled. És leginkább önmagamat adtad ajándékba. Mivel hálálom én ezt majd meg?

-Most is azt teszed.

*

Nem hiszem, hogy mindhárom bekerül... Örülök, ha egyáltalán megjelenek, de Nyuszimama biztosított arról, hogy nem maradhatok ki. Köszönöm, hogy elolvastál, további szép napot és mihamarabbi visszatérted!