B.Ú.É.K. mindenkinek!!!

2008? Egészen jó évjáratnak bizonyult, azt kell hogy mondjam. Sok álom megvalósult az idén, potyogtak könnyek öröm és bánat miatt egyiránt, de ez nem bánnivaló, mert így egész. Lady komoly számadást készített - én erre képtelen lennék, annyi érdemleges történt ebben az évben. Most csöndes nosztalgiázásba kezdek, hogy mi minden volt... és rá kell jönnöm, hogy ennyiből nyugodtan egy regényt is össze lehetne hozni, és meg se próbálom leírni. Örülök, hogy ennyi remek emberrel tölthettem az idei évet, köszönöm ezt minden családtagomnak, igaz barátomnak, őrangyalaimnak, és minden kedves ismerősömnek. S ha már nem tartok normális elszámolást, csak magamban, engedd meg, hogy kívánjak! Kívánok boldog, békés új évet mindenkinek, sok örömöt, sikert és kacajt. Kihívásokat, melyen úrrá lehet - jó barátokat bajban, s hogy mindenben rosszban meglássa a jót is. Felhőtlen esti órákat, mosolyt és sajnos azt is kell mondanom, hogy anyagi "biztonságot". Álmaitok (álmaik) teljesüljenek és legyen hozzá kitartásotok, erőtök. Azt nem kívánom, hanem ígérem, hogy én továbbra is azon leszek, hogy segítő kezet nyújthassak bárkinek és bármiben - rajtam nem fog múlni a következő év boldogsága. S ha mindenki így áll hozzá, talán jobb lesz az eljövendő, mint a múltba hanyatló (amit azért kétlek:)). Jövő évben is kellemetes olvasgatást, mihamarabbi visszatérted várván: a Fekete Hercegnő

Csendes éj...

Ennek a karácsonynak is vége… nem tudom, ez mindig olyan, mint egy óriási tüsszentés: várod-várod-készülődsz, aztán – ripszropsz vége van.

Nálunk nem szoktak eget verő ajándékok lenni – nincs toronyóra láncostul meg fél országom egy új Xboxért meg anyám tyúkja… én rosszul is vagyok az ilyentől. Ne évente egyszer jusson eszembe xy… ha igen, régen rossz és meg se próbáljam behozni a lemaradást egy méregdrága ajándékkal. Csendes ünnep, terített asztal meg gyertya, fadíszítés. Ennyi.

Szóval szolnoki kirándulásom óta itthon vagyok és… na nem, nem tanulok, az nagyon nem szokás. De rengeteget sütöttem (a képen az első mézeskalács-házikóm!! :P de nem, nem akarok ingatlanügyekbe folyni, úgyhogy még szilveszter előtt lebontjuk majd XD) és sertepertéltem itthon, egy rendtevés már ráfért a szobámra, bár nekem nem lányos-lilás, hanem olümposzi, fenséges kék a fal. :p… nem kötözködöm. (annyit) Úgyhogy Szentestét a szűk családdal ültük meg a csodásan kitakarított és minta-példány házban, szerencsére az ajándékozás is viszonylag jól sült el. Huginak mostanában elég könnyű ajándékot kitalálni: mangát kunyerál minden mennyiségben. Édesapámnak egy filctarsolynyi mindenfélét szedtem össze (igazi tarsolyra azért sajna még nincs pénzem), édesanyám erdélyi írók novella-válogatását kapta meg könyvben. Így hát éjfél előtt jóleső érzéssel kucorogtam a még hideg pehelypaplan alatt, bőszen olvasgatva drága barátnőmtől kapott könyvet falva… amit nemcsak ezúton köszönök, de azt is meg kell mondanom, hogy ilyen észveszejtő marhaságot rég nem olvastam, ezért kétszeres a hálám!

Másnap a szokásos kört jártuk meg, a nagyszülőkét. Terülj-terülj asztalka meg ajándékok és csillogó szemek… meg egy GRAFOLÓGIA-könyv! Könnybe lábadt a szemem, mikor megláttam…tavaly még drága tanárnőmtől tanultam grafológiát, s nagyon hiányzik, úgyhogy úgy vettem kezembe a kötetet, mintha kicsit tőle kapnám. Drága anyai nagymamám kicsit megfázva, mégis mosolyogva szaladt elénk, kicsit életet vittünk a nagy, komor, hideg házba.

Karácsony utolsó napján pedig együtt volt egy kicsit a család, a karácsonyi ajándékoknak most örültünk igazán, kipróbáltuk az új kártyajátékot és ehhez hasonlók.

Ma meg már vért izzadtam a házi esszével. Négy oldal? Szűkös kettő van meg. Úgyhogy attól tartok, más programban kell vernem ma még a billentyűzetet. Holnap le kell adnom :P. Hozom a formám! Tegyük el a száncsengőt jó emlékezetünkbe, szép karácsony volt –remélem, mindenkinek. Nemsokára úgyis a pezsgőt készíthetjük… így fél 11 táján szép álmokat, de Neked talán inkább további szép napot, may the Black Princess will be with You! /Ha nem, neked annyi…XD/

Szolnok Solstice

Igaz, hogy nem itt lenne már főleg a helyem. Sajnos kinőttem már. De még mindig hazajövök Szolnokra, és érzéseken nem változtatnak észérvek. Semminek nem találom úgy értelmét, ha nem érzelemből tesszük.

Igen, tehát most pénteken visszalátogattam a szeretett gimibe és hőn hiányolt kollégiumba. Tettem ezt első sorban gyermekeim miatt, akik ajándékkal és fülig érő mosollyal vártak. (na, ezért minimúte megéri visszamenni!) Már rég terveztük és természetes volt, hogy karácsonykor megjelenek. Tettem ezt másrészt nagy kedvenceim miatt, hiszen gyarló az ember s nem mondhatok magamnak egy felhőtlenül boldog karácsonyt anélkül, hogy ne lássam őket pár pillanatra. Komoly előkészületek előzték meg az utat ( a gyermekeim kézzel varrott zsákocskákban kapták az édességet, kedvenceimnek pedig nagyon komoly munkájú képeslapokat készítettem ). Mindezek után csúsztattam az eredeti időpontot csütörtökről péntekre, hogy még a karácsonyi hangversenyen részt vehessek.

A Vargában sajnos kétszínű volt az ünnep lobogója: fekete és fehér. A gyermekeim egyik évfolyamtársa sajnos betegségébe belehalt 15-én. A saját tagozatomon kívül nem sok gyereket ismertem a suliba, de az ő arca dereng szemeim előtt. Sajnálom szegényt.

Miután végigültem gyerekeim unszolására egy németórát (azt reméltem pedig, hogy soha többé egy szót nem hallok németül… igen, igen, nekem van alapfokúm németből…), utam a Zene úrnőjéhez vezetett rögtön. Lévén, hogy az esti hangverseny teljes egészében és súlyával az ő vállát nyomja, mit tagadjam, kissé félve léptem be az énekterembe, tudva, hogy ilyenkor azért elég ideges lehet szervezőként… de nem ő. :D. Örömmel üdvözölt s még pár szóra is volt rám ideje. A képeslapomnak is nagyon örült – nekem is teljes volt a boldogságom így. Irigylem az ottmaradtakat, ha ránézek a hölgyre. Visszatérvén a gyerekeimhez még elbohóckodtunk egy földrajzórát (többek között igazolásírással, igaz, drágám?), majd a bevásárlóközpontba vettük az irányt óra után, hogy elvásárolgathassák ajándékutalványaikat, amit a programtól kaptak. Többek között megismerhettem két remek csajt is ( bonyolult családi hálózatom van, hisz rá kellett jönnöm, hogy az egyik a fogadott húgom). Végül elbúcsúztam rövid időre, s megcéloztam az Árkádiát (normál esetben Árkádok, de így a Múzsák lakóhelye… s milyen igaz!)

A Cárnőt látogattam meg. Ő Vörös Királynő édesanyja – s annak ellenére, hogy csak párszor találkoztunk, nagyon megszerettem, annyira törékeny, jókedvű, és mosolygós. Sokszor gyanúsítottak meg vele, hogy csak a lánya miatt szeretem, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt; most is úgy szerettem volna igazság szerint meglátogatni, hogy Vörös Királynő már ne legyen otthon… de az idő múlt, a „hintó” azonban még mindig csak ott állt. Úgyhogy végül felmerészkedtem így is. S milyen jól tettem! A Királynő épp készülődött már, de még vörös köntösben serdült ki, a Cárnő pedig nevetve adott puszit. (NA, ilyenkor van karácsony! XD) Szerencsére nem zavartam, nagyon aranyosan fogadtak, rögtön be is hívott a Cárnő a nappaliba, és bár már megfordultam már itt, még mindig úgy léptem be, mint egy templomba. Reménykedtem benne, hogy nem sértem a házat, hisz jómagam is hercegnő lennék… De még az ajándékomnak is örültek (Vörös Királynő rögtön kikapta édesanyja kezéből a lapot: „Én megyek, úgyhogy most gyorsan elolvasom, te meg később majd elböngészgeted!”). Isteni forró csokit kaptam, a Cárnővel szerintem estig elbeszélgettem volna, sok minden szóba jött, észre se vettük volna az idő múlását, míg haza nem tér a Királynő… de a gyerekeim már nagyon kerestek, úgyhogy nehéz szívvel, de elbúcsúztam.

De még így is a Mennyország hordozójához vitt először az utam. Szokás szerint papírok felett üldögélt, az asztal mappákkal tele… de mosolyogva hívott be az irodába, szeme fénylett. Nagyon hiányzik, nagyon örültem, hogy találkozhattam vele… a gyermekeim a karácsonyi (kolis) ünnepségen egy Wass Albert-művel készültek, s azt mesélte most ő róla, hogy több kollegája és ő maga is azt mondta, hogy még itt van a szellemem… s végignézve a próbát, tényleg eleredtek a könnyeim, annyira az én szám íze szerint rendezték az egészet… tényleg ennyire foganatja lett volna a dolgaimnak?? Annyira büszke vagyok rájuk. Utána már tényleg karácsonyozhattunk. Elsőként drága húgom, Amaru „járt” körbe, mindenkinek rajzzal kedveskedett. Azt követően én kaptam meg az ajándékomat: mindannyiuktól kaptam, már ennek nagyon örültem, hogy összefogtak az ajándékomban is. És amit kaptam!! El se tudtam hinni! Olyan gyönyörű szobrot, hogy nem is gondoltam volna. Egy tündér- királyi párt ábrázol, annyira szép a királynő vörös ruháján a sok zöld borostyánlevél… nagyon tetszik, most az asztalomon van, de majd keresek neki méltóbb helyet. Majd én adogattam át személyenként a szerény zsákocskákat. Szerettem volna többet adni, de így albérletesként, meg azért (szerencsére!) csak kilencen vannak… remélem, tényleg örültek neki. Egyetlen lánykám úgy a nyakamba ugrott, hogy a világ megszűnt, csak hebegtem-habogtam… szép volt ez a szűk óra nagyon. Utána még leszaladtam Vörös Királynőhöz is elköszönni (ha nem szól, kabát nélkül jövök el :D), majd rohantam le a buszhoz, késésben voltam... irány a Vártemplom!

A karácsonyi hangverseny pedig a fantasztikus napom koronája volt, minden gratulációm a Zene úrnőjéé… tudom, mennyi munkája szokott ezzel lenni. Kicsivel csendben üldögéltünk viszonylag hátul, sóhajtva hallgattam a jól ismert dalokat. Karácsony van.

A hangverseny után felhívott Írisz. Ő régen a kollégiumban, majd később az iskolában lett tanárnőm, de oly fiatal még, hogy még megismerkedésünk óta tegeztük osztályommal. Elcsodálkoztam rajta – nem is tudtam, hogy megvan neki a számom – de mit tagadjam, piszok jól esett, hogy eszébe jutottam s engem kérdezett, hogy megyek-e vele a buszpálya udvarig. Utána siettem hát s a havas esőben beszélgetve ballagtunk ki… a nyolcas busszal jöttem haza. A tükörképemre nézve egy fáradt, de mosolygó arcot láttam az üvegen. Ilyennek kell lennie egy karácsonynak.

Kedves Olvasóm, kérlek, csukd le szemed. /Előbb olvasd végig, mert különben bajos lesz…/ Érezd a kandalló melegét orcádon, a mézeskalács illatát, a hóesés halkját… Így ottjártomban rá kellett döbbennem, hogy a karácsony nem pusztán nevetés. Sajnos sokaknak a könnyhullatás, emlékezés ideje. Ezért nem pusztán boldog, kellemes karácsonyt kívánok mindenkinek a világon, hanem békéset; puha havat a fájó szívekre. Kérlek, ne felejtkezz el senkiről; legalább így decemberben legyen igazi szeretet mindenkiben.

Az első vizsga

Wááá, lassan kezdődik a vizsgaidőszak. Semmit sem tanultam még persze… sóhajts, hogy jellemző, mert mást úgyse tehetsz. Pedig néha örülnék, ha megint néha egy kicsit a nyakamra ülnének, mint a jó öreg koliban, hogy most már tanulj… De nincs, úgyhogy szabadon elzsiványkodom a napjaimat, most meg nagy szemekkel nézem az ETR-t …vizsgafelvétel. Remek.

Ma volt az első igazi, egyetemista vizsgám. Na jó, ennél sokkal komolyabb megmérettetésem is volt már, de ez már egyetemista volt – érezni a különbséget? Nagyszerű. A „Bevezetés a színházi gondolkodásba” elnevezésű órám ez. A három hónap folyamán mindenféle igen komoly, bonyolult szöveget vettünk s azokat egy referálóval elő is adattuk és megbeszéltük. Nos… én még a saját referátum-anyagomat sem olvastam el. A tizenvalahány tételből tehát egyiket sem ismertem –mégis minden órán engem nyúzott. Miért? A helyes megfejtők között különféle nyereménytárgyakat sorsolok ki. Mindenesetre a színházas dolgok megértéséhez kell némi görög műveltség, talán valamennyi gyakorlat, érdeklődés, bizonyos szintű elszálltság és piszok sok türelem, hogy kivárd a tanár gondolatmenetét…az utóbbi kivételével én mindegyikről kapisgálhattam valamit, mert örökösen engem szólított, nem egy órán szerintem többet kellett beszélnem, mint a referálónak… Úgyhogy szép csendesen tengettem napjaimat s nem igazán érdekelt a jövő…

Aztán becsapódott a dátum. December 11. A számonkérés ideje…

És most jöhetne egy jó kis Velma Kellys monológ, hogy a „látvány sokkolt, kihagy az emlékezetem… csak mikor láttam, hogy a vért mosom a kezemről, tudtam, hogy HALOTTAK!”…de nem, mert csak a mondat első feléig jutottam. A szép, nyugis illúzió világának tükre repedve sikoltott fel bennem. Viszlát, világ, most majd bebukok, hogy nem csináltam egész évben semmit.

De végülis nem kezdtem őrült olvasásba. Ma reggel arra ébredtem, hogy egy szót nem tanultam a vizsgára. Kicsit restelkedve meredtem a Szaffis párnámra, s szétnéztem a szobában. Év elején még valami tőlem idegen szorgalomból megvettem Arisztotelész Poétikáját – ami itt is az olvasmánylistában és a feldolgozott anyagok között volt. Egye fene, legalább ezt az egyet olvassam el… Hajnali kómámban gyorsan átfutottam; nem sok, nyolcvan oldalt egy óra alatt bőven átnéztem. Igen, kitaláltad: azt húztam!! Vigyorogva írtam meg rövidke jegyzetem, hiszen mindenre emlékeztem még, csak pár kulcszsó kellett. De nem mindig kifizetődő tanárkedvencnek lenni… még így is majdnem szívbajt kaptam. Ugyanis belezavart az öt felismerési mód rengetegébe, ahonnan hirtelen nem tudtam visszatalálni. Utána megjegyzi, hogy nagyon ügyes vagyok, ő mindig csak hármat kérdez… csendesen harapdáltam az ajkam, nehogy káromkodjak egyet (ezért kellett akkor ennyit nyúzni???). Végülis rövid, tömör jellemzést kaptam (mindenkinek ígért egy kis értékelést a három hónapos munkájáról ) : aláírta a papíromat s vigyorogva átnyújtotta. Az órai munkám, a referátumom és a „vizsgám” is ötös lett. Kérdésem nem volt…

Ez legyen a legrosszabb vizsgám!! Te pedig légy tanúja annak a jelenségnek, amit „igazságtalanságnak” neveznek az erkölcsösebb emberek… Kicsit szégyenlem magam, de a jegy számít már itt, a többieknek meg szívesen segítettem, nem vagyok bűnös, ha esetleg rosszabb jegyet kaptak… vagy csak magamat nyugtatom?

Kérlek, ne ítélj el ezért. Néha lehessen egy kis szerencséje az ember lányának lelkiismeret-furdalás nélkül. Reménykedem mihamarabbi visszatértedben, addig is kellemes karácsonyi készülődést és várakozást!!

Mikulás és advent

Halkan lopózott az a szán, és sajnos úgy láttam, hogy ezúttal is kerekeket kellett rögzíteni a szántalpakra, mert sajnos a hó hiánycikk, és még Kínából se lehet importálni. Lassanként a szorgalmi időszak vége is közeleg és kissé elmaradtam a dolgaimmal, amit igyekszek szorgalmasan pótolni.

De legalább már egy szemináriumi jegyem biztos: a leíró hangtanom négyes lett. Ennyi biztos csak meg a halál. Apropó halál: uramfia, az egyetemen senki nem olvas Terry Pratchettet. Legutóbb irodalomértelmezésen a halálról olvastunk egy érrrdekes novellát… igen, és neki álltunk filózni, hogy milyen dezodort használ a halál, milyen színű a szeme és milyen kocsival jár. Leszögezném, mielőtt komolyabb etikájú olvasóim felhördülnének: nem a halált gúnyoltuk ki, hanem a halálhoz való viszonyunkat. A kereszténység sokkoló tragédiaként és tabuként fogja meg a halált, és fájó egy szerettünk elvesztése, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt jól éljük meg itt Európában. Kényes téma, nem igazán bocsátkozok bele inkább, mert én az első húsz évem szerencsére tojáshéjban töltöttem, nagyon örülök, hogy még teljes a családom s szeretteim köre.

Így hát a Mikulás is rendben megérkezett hozzánk, édesapámnak öltözve :P. Soha életemben nem láttam rajta semmi „bolondos, lökött” szóval illethető dolgot, mert bár humorérzéke bőven van, exhibicionizmusa valahol a…..*felnéz*… igen, a béka feneke alatt van. Most azonban vigyorin állított be a vacsora végén egy kosár édességgel – csak nem értem rá bambulni, mert különben a húgom szép csendben eltűnt volna az egész kosárral… Ma pedig körbejártuk a nagyszülőket, ahol még csurrant-cseppent az édesség persze, sőt, már a karácsonyi ajándékra való pénzt is megkaptuk előre, mert inkább magunk vegyük meg, semmint aztán a fa alatt csodálkozzunk, hogy már megint mi ez a bigyó… Utálok vásárolni. Kézműveskedni viszont nagyon szeretek, de a vizsgák miatt nem sok időm lesz. Én még olyan régi-módi nézeteket vallok, hogy jobb a saját magunk csinálta ajándék. És még szerencsésnek is mondom magam, hogy ezt belém nevelték. Iszonyatosan jó érzés a meleg szobában az ágyon ücsörögve, karácsonyi zenét hallgatva barkácsolni, miközben már azt látom lelki szemeim előtt, hogy kinek adom át, s reményeim szerint mennyire fog neki az illető örülni. Remek dolog…ha nincs hozzá türelmed, akkor is legalább próbáldd meg egyszer, mert szerintem ez az egyik legszebb dolog az ünnepben.

Sajnos az állásomat viszont el kellett hagynom… nem volt jó az időbeosztásom és ilyen magas szinten nem értek a ketyerékhez. A döntéssel egyet értettem, bár meg kell mondanom, hogy nem ilyen munkakörre vettek fel… Mindegy. A fizetésem megkaptam és új embereket ismertem meg. Majd legközelebb. Legalább több időm marad a vizsgákra tanulni.

Múlt héten azzal vettem fel a kabátom, hogy meglátogatom már Szörszörény barátom, mert a nagy hidegben kevesebbet járok már hozzá. Ahogy kiértem mellé, a viszontlátás örömével dörzsöltem meg a fülét. Jóleső morgással fogadta, majd csendben előre bökött az orrával: nézd! Varázslatos látvány fogadott: a szegedi karácsonyi vásár. Szolnokon láttam először ilyet, de ott évek múltán azt kell mondanom, hogy inkább karácsonyi piaccá változott, mert nagyon „elszaporodtak” a gagyi dolgok és a giccsek. Ez a szegedi azonban rendezett kis standokból áll, rengeteg kézműves árulja a portékáját, tűzzománcos, kürtöskalács és forralt bor a vásárlásban elfáradtaknak… kisebbeknek, míg anyu megveszi az ajándékot, szélen pónilovaglás is van… a lépcső előtt pedig egy óriási adventi koszorú égő gyertyával. Olyan hangulatos volt. Csak álltam Szörszörény mellett. Bölcsen dörmögött mellettem: „ez az év legszebb időszaka. Ilyenkor lehet a legtöbb nyitott szívet látni erre. Aki keresgél, mert a legfelelőbbet keresi… az valóban szeret. Aki csak pukkaszt és zsarol az ajándékkal, nem erre jár.” Igazad lehet –mondtam, s bundáját cirógatva néztem a fojtottan izgatott zsibongást a téren. Majd elvegyültem. Hiszen én is tiszta szívvel adom majd az ajándékokat. Remélem te is így teszel majd, kedves olvasóm… szeretném, ha nem csak az ünneped lenne boldog, hanem már az advent is. Nem vagyok különösebben hívő, de azt hiszem, ez az időszak azért mégiscsak a mindenkiben élő, szeretetre vágyó gyermeknek újjászületésének az ideje.

KATAlógus :3 és a tablónk

Üdv mindenkinek!

Ilyen remek napra, mint a mai, muszáj reflektálnom valamit. Már csak azért is, mert már rég írtam s néha bizony gyógyír magunkból kiírni egy-két bődületes baromságot.

Amaruhoz és sok más iszonyatosan fontos emberhez hasonlóan én is a jó öreg Varga Gimiből „származom”, idén érettségiztem, de az elsősök avatása azért egy olyan esemény, amiért illik visszanézni még így elballagottként is. Gondoltam ezt én így drága barátosnémmal, Lady Englishsel (XD), de úgy látszik, ezzel egyedül maradtunk. Csak ketten jelentünk meg a volt osztályból. Nem baj, így viszont neki örülhettem a legjobban.

A gólyák tehát kampányolnak s műsort adnak – mindezt azért, hogy a nagyok hőn áhított szavazatait megszerezzék. S ez néha a Riói karnevál álcája alatti kegyetlen gyilkolásba megy át… amit a pszichopata nagyok megint csak élveznek, úgyhogy ez így is marad. Persze a műsor elmaradhatatlan kellékei a celebek (sajnos), a tánckoreográfiák (amit nem kellene néha erőltetni, mert egy-két kistopos, tünci szőke lánynál a vonaglás csak a rapklippekben elég már) s egy-két igazán ütős poén, amiért érdemes végignézni az egészet. Persze jó volt látni egy-két ismerős és új arcot is, végre egy kis „hazai” légkör. Összességében azt kell mondanom hát, hogy megérte nagyon is elmenni.

Sajnos azonban nemcsak a műsor miatt mentem el. Gyászos feladatként vettem tudomásul, hogy hajdanvolt osztályom tablója még mindig a műv. házban tengődik…ottfelejtettük. Még mielőtt bárki összehúzná a szemöldökét, kénytelen vagyok leszögezni: nem az én feladatom lett volna visszavinni a suliba. De úgy látszik, rám marad, mert engem érdekel a sorsa… s ez még nem elég. A hátsó üveg „tárolás során megrepedt” és természetesen felelősséget nem vállalnak érte. Keresztülrepedt… ki kell cserélni, mert így nem lehet feltenni. Hogy hogyan hozatom rendbe, azt még a jövő is csak dúdolgatni meri, mert nem tudni. Ennyi pénzt egyedül semmiképpen sem szánhatok rá s nem hiszem hogy sok osztálytársamból ki tudnék valamit csiholni az ügy érdekében. Annyiban nem hagyom.

De az első lépés: vigyük innen, amíg lehet –még mielőtt még egyet törnek rajta… Sajnos Lady Englishnek sietnie kellett a műsor után… egyedül maradtam volna a feladattal, ha nem segítenek a gyermekeim. Elballagtom után is büszkén figyelem a magam köré verbuvált kis csapatot, akikkel még most is nagyon tartom a kapcsolatot. Nekem is van egy kis tyúkanyós oldalam (akárcsak Vörös Királynőnek :P) és bizony ezt rajtuk „élem” ki, bár nem szívesen használok ilyen durva szót. Nagyon szeretem őket – ilyenkor meg aztán pláne, mikor kértem, hogy segítsenek, rögtön a nyomomba szegődtek, ahogy megindultam a raktár felé. Siralmas látvány volt a törött üveg. Így sajnos oldalára sem lehetett fordítani, hogy úgy vigyük: a törött résznél feszült-ropogott, a másik oldal pedig nem lett volna képes elviselni a saját maga s a tört rész súlyát. Függőlegesen kellett vinnünk.

Imbecillisen üde látványt nyújtottunk a főtéren egy magasra emelt tablót cipelve. Elöl egy szem fiam s egy lány, középen kettő, a hátulját meg egyedül cipeltem, ha már az én tablóm, azért illett. Nem őket lekicsinyelve mondom átlagban azt, hogy „lány”, hanem azért, mert cseréltük egymást, mert hosszú volt az út. Nekem is még az volt a szerencsém, hogy hozták az éppen szabadon lévők a laptop-táskám. Egy-két ijedt sikolyon kívül – a szél ugyancsak fújt s teljes erőből gangolt neki a tablónak néha – jókat vigyorogtunk saját magunkon, illetve a minket nézők arckifejezésén. (Amaru is írt erről a hősies tablócipelésről, de az igazi a Fekete Hercegnőtől! :P ) Való igaz, nem volt egyszerű küldetés. But we did it!!

Még a suliba érve sem volt vége a dalnak. A volt énekszertárba rendezték be a „Törött tablók társaságát„…egy másik tavalyi osztály tablója szó szerint szilánkosra tört. (Próbáltam volna róla menteni, ami menthető, de mivel nem tudtam megberhelni, inkább úgy döntöttem, hogy még ebben a helyzetben is pofátlanság volna piszkálgatni.) Átrendeztük az egész 3 négyzetméteres helységet, hogy a tablót viszonylagos biztonságban tudhassam. Csak utána csendíthettük kupánk a győzelemre… délután volt még egy kis vetélkedő, ahol gyermekeim oldalán én is csatába szálltam még, mint tapasztalt veterán. Utána iparkodtam vissza Szegedre – zht írni, hogy fene az ízlésem…itt még a nap megkoronázásaképpen leszívták energiáim és vérem, a magas sarkú csizma pedig anno állt nagyon a lábamra. A kis hableánnyal éreztem már együtt, mire felértem a harmadikra.

Ennyit tudtam a lehető legrövidebben elmondani a mai napról, kívánok további jó napot, kellemetes estét s mihamarabbi visszatérted!

Ars poetica

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy hogyan lehetnék jó író. Elképesztő számú ötlet jut ilyenkor eszembe, de ezek sohasem az írással kapcsolatosak. Többnyire inkább zenével, tánccal, képekkel.
Mert legyen robbanékony s kitörő, amire vad selyem lobogása a válasz; telepedjen az olvasó elméjére puha éjszaka bársonyaként. Kasztanyetta-csattogás a sor vége, az utolsó sorok hajzuhatag alól kinéző, igéző szembogarak. A szólógitár lendületes pengetése vibráljon a tintában – késztessen mindenkit az ütem topogására. Legyen vihar, mely a gondolatvilágodat megtépázza; legyen napsugár, mely jobb kedvre derít. Hangozzék igazságnak, melyet készpénznek veszel; de úgy hazudjon, hogy örömmel elhidd.
Akarom, hogy ki olvas, egy táncoló párt lásson, amint bal kezükkel egymás tarkóját fogják, miközben homlokuk összeér; hogy érezze a nő bő szoknyájának suhogó szelét, a férfi illatát. Egyszerre ellentmondás és széttörhetetlen egész. Lásson tündéreket, akik indaszerű tetoválásaikkal karjaikon, szemtelen harsányan nevetgélve dülöngélnek a papír szélén. Hallja vissza a zenét, amire én írtam – úgy, mintha kottát olvasna. Mosolyogva botránkozzon, nevetve elmélkedjen. A sorok mögött egy tükröt találjon, hogy önmagára lelhessen. Az elejétől a végéig szűnjön meg e világban, ébredjen egy másikban; s ha visszatér, ne rázhassa meg a fejét, hogy csak álom volt s vége van. Izgalom és nyugalom keveréke legyen, provokatív prózai kérdések sora; mégis egyszerű és profán. És tiszta, szívből jövő.

Kincse legyen az olvasónak.

A cél megvan. Már csak el kell érnem. Kívánjatok hozzá sok szerencsét.

Happenjen már something!

Drága feleim, eljött az ideje annak is, mikor a blogomon felszólalnak a valkűrök és a fejlécem újjászületik. Ezt köszönöm Amarunak, aki erőteljes távgyógyítással segített nekem különböző lelki – és számítástechnikai problémáimon. ( A kép egy emlékezetes msn-csatározás romjai közül kibányászott haditrófea :P, most hálám jeléül raktam be).
Ez a hét is nyugodalmasan indul. Nem történik az égvilágon semmi – csak akkor azt tudnám, mitől vagyok ilyen iszonyatosan álmos? Az egyetemen éppen a héten vettük a pszichoanalízist, ahol is a mindenki által ismert Grimm-mesét, a Piroska és a farkas című mesét elemeztük – szexuális szempontból. JÁJ. Ez az a pont, ahol a világból ki tudnék szaladni, hangosan becsapva majd szilánkokra törvén tokjában az ajtót, hogy többet nehogy besétáljak rajta. És ezt nekem tanulni kell. No komment. Pontosabban lenne, de én ilyet nem írok le.
Munkahelyen sincs újdonság – utoljára szinte egész nap a honlapunkat kellett frissíteni, ami nem egy adrenalin-szintet megreszkettető meló, de az első órában a betűk folytak össze, a másodikban a képernyő a környezetével, a harmadikban pedig az elmém…és öt órát dolgoztam. Volt egy-két vevő, de a hét elején mindig pangás van, mert csütörtökön jönnek meg a megrendelt dolgok…mondjuk nagypapám is kereskedő, édesapám is az, s most, hogy én is dolgozok, bizony előtör belőlem ez a vér. Most sétálgattam délután a Kárász utcán (Szegeden ez a sétáló - illetve a méregdrága luxusboltok mindenfelé-utca), ahol láttam, hogy az a laptop-táska, amit mi is árulunk, most egy menedzser-shopban (behalok, hogy ilyen már külön van) húsz százalékkal olcsóbb. Rögtön az jutott eszembe, hogy valahogy le kellene gyűrni ezt a konkurenciát…most a laptop táskák nagyon szívem csücskei – kevés van belőlük típusra s nincs harmincféle csatlakozójuk. Még a honlapon is kiharcoltam nekik egy külön kategóriát. :P
S majd lassacskán beköszönt a vizsga-időszak. Á, inkább fel sem hozom, szidom majd azt én eleget. S vele együtt a hideg. Már nem üldögéllek Szörszörény mellett, mert nem szeretnék felfázni…csak naponta egyszer meglátogatom s megsimogatom a pofáját. Csúnya szó, pedig nem bántani akarom, de egy hatalmas kőoroszlánnak nem lehet pofikáját mondani. Ezt sokszor magyaráztam neki is, miközben ő lusta, vidor morgással adta tudtomra, hogy őt csak mulatatja ez a választékosság; mondjam nyugodtan a „pofa” szót. Inkább az oldalára nyúlna már egy kicsit lomhán, de nem lehet; hátával oszlopot tart…Atlasz történetét meséltem el neki, hogy terhét – ha nem is szó szerint – enyhítsem. Örült, hogy ily titán jutott róla eszembe.
Olvasó, mára elköszönök. Fogok még énekelni úgyis sokat hősökről, oroszlánokról, papnőkről s királynőkről, igaz barátokról és sok kedves ajándékáról az életnek; de erre éveim kevesek lesznek, nemhogy ez az éjszaka. További szép napot kívánok s mihamarabbi visszatérted.

Csatlakozz a seregbe!

Nemrég magától a Zene Nagyasszonyától kaptam kritikát a blogomat illetőleg. Hogy nem kellenek a jópofizások meg az „elnézést háromszor, hogy élek” -jellegű dolgok. Mert a gondolataim értékesek s remek ötlet ezt kiírni – s úgyis olvassák. Végsősoron arra jutottam, hogy igaza van: kedves olvasó, ha vagy olyan lökött, hogy az én blogomat olvasod, akkor tudod mit? Meg is érdemled. :P. Amit ajánlani tudok neked, néhány vigyor, gondolkoznivaló, egyes esetekben csattanós homlokracsapás „de hülye!” – felkiáltások közepette.
Van, amikor az ember már nem az iskola padján akar aludni. Kicsit egzotikusabb helyre vágyván én is elfoglaltság után néztem, de nem igazán találtam a kissé szétszórt órarendem miatt. Nemrég édesapám felhívta egy jó barátját, s csak úgy mellékesen megemlítette neki, hogy bizony unatkozom. Röpke félóra múlva visszahívta a Medve: talált nekem melót! (Ezúton is köszönöm!!) A barátról tudni kell, hogy a hazai pályán kisistenségnek számít a számítástechnika világában (több újság szerkesztője ebben a témában, de nem támogatják a blogomat, úgyhogy nem reklámozok). Ebből azonban már el lehet gondolni, hogy milyen munkát talált nekem? Természetesen számítástechnikai boltba kerültem, heti kétszer négy órára (ez a minimum). Sajnos ez idáig kerültem a számítástechnikai alkatrészek témáját, mint Gorgó a tükröt… most pedig tisztességgel bedobtak a mélyvízbe. Mert eleinte mintha kisebb dolgokról lett volna szó… nem arról, hogy eladó is leszek! A vevők kiszolgálása pedig sokszor kétségbeejtő, de igen muris feladat. Mikor az illető GiForce 2es memóriát kér – amiről csak annyi dereng, hogy az muzeális darab – akkor azért kerekednek a szemeim. Szerencse az ekkora mázli mellett, hogy kolleganőm egy tündér, és segít a víz felszínén maradni, mielőtt összecsapnának felettem a hullámok… de előfordulnak olyanok is, akikről már az ajtón kívülről látom, hogy hozzá én is bőven elég leszek… bejön s odasomfordál az én pultrészemhez, hogy őneki olyan problémája van, hogy nem játszik le DVDt az új gépe, mert folyamatosan kiír neki valamit, hogy töltse le. Hát talán a codec nem jó, ráncolom a homlokom, milyen DVD-player –programod van? Hát, az lehet, hogy nincs is rajta… ja, kezicsókolom, ez azért ütős probléma lehet. De még csodálkozva néz a kolleganőre s rám s zavartan hebegi, hogy lehetnek nők a számtech boltban, meg hogyis kerülünk ide, hogy nekünk tényleg ilyen végzettségünk van? Mi már nagyon vigyorogtunk, mikor a komoly tudású hölgy flegmán bevágta, hogy ő bizony csak fázott odakint s inkább bejött, mert itt csak jobb – de igazán csak akkor kezdtünk el röhögni, mikor szép halkan megjegyeztem, hogy nekem meg ez az első napom… pedig ez legalább igaz volt:P. A srác zavart vigyorral nézett egyikünkről a másikunkra, majd bejelentette, hogy mostantól ez lesz a kedvenc boltja, olyan jó itt a hangulat… az biztos. Távozása után is még ki-kirobbant belőlünk a nevetés. Úgyhogy én nagyon szeretek dolgozni, rengeteg új dolgot tanulok, valahova várnak, s néha jókat is lehet nevetni, a kollegák meg fantasztikusak. Remélem, hogy nem fog aláhagyni ez a lelkesedésem.
Az egyetemet persze mindez nem zavarja, igyekszem úgy sakkozni mindent, hogy ne menjen egyik a másik rovására.
Ennyi hirtelen az újdonság, örülök, hogy ezt megoszthattam Veled/ Veletek / Önnel. További szép napot, legyetek jók, írjatok megjegyzést vagy e-mailt, és írjátok alá a petíciót! Gondoljatok bele, hány Xena-fant tesztek vele boldoggá….*nagy, remegő pillájú, könnyező szemek* Viszlát legközelebbig, és az erő legyen veletek, ifjú paravánok!

Solus Spiritus

Oh, látogató, üdvözlet néked, ki (újra) ide tévedsz. Némán nevetek még (aki ismer, az tudja, hogy ez nálam az abszolút „kész, vége” állapot. A ’használhatatlan’ szó ilyenkor egy jó negyedórára jellemez.) Szerencsére vannak még, akik ilyen áldásosan kellemetlen helyzetbe hozzanak. Nagyon köszönöm nekik.
Apropó, köszönnivaló…ezúttal is meghajlok s illatos olajjal öntözöm egy nagyon kedves ismerősömnek oltárát; mert küldött nekem ógörög jegyzeteket! Nem tudjátok, hogy mióta kergetek egy ilyet, úgyhogy most aztán fülig beletemetkeztem, végre valami érdekes! Arany János írta – de sajnos nem tudom már szó szerint idézni, pedig ajánlották nekem ezeket a sorokat – hogy azt tanulja legszívesebben a diák, amit az iskolában nem tanítanak. Hogy nekem mi közöm az ógöröghöz magyar szakosként – kérlek, ilyen keresztkérdést pont az előbbi miatt ne tegyél fel. Csak.
De egy drága barátnőm hiánya azért egyre jobban rányomja a bélyegét a kedélyemre. Tudom, hogy neki más gondja is van… hiányzik, na. Ne szánjatok, nem azért mondom. Majd előbb-utóbb úgy is jelentkezik.
Állapot – kivetítéseim után rátérek másra is. Szóval tegnap hazafelé ballagtomban szereztem egy egyetemi újságot, úgyhogy kivételesen nem rajzolni, hanem olvasni mentem el Szörszörényhez. Azt azonban muszáj megmondanom, hogy egyre hűvösebb a dóm környéke…hova megyek én, ha keményebb idők jönnek? Mappámon üldögélve átlapoztam hát az újságot. Első cikk: B.I.: A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata – Te jó Zeusz. Már az egyetemen is ez megy?? S az első benyomás igaznak bizonyult szinte végig. Politika, munka, anyagiak. Sehol egy mosolyognivaló, poénos cikk, sehol talányos-találó rajz vagy kép. Az utolsó két oldalon volt egy novella s egy vers – mindössze ennyi. (Igaz, a novella iszonyatosan tetszett, nem tudom, elérhető-e a neten, de minden író-lelkű ismerősömnek s barátomnak ajánlom: Rojik Tamás – Lecke a Múzsáról) Én vagyok még ennyire gyerek, hogy nemcsak a gyászos politikáról és gyarló anyagiakról akarok olvasni, hanem nevetni akarok? Hogy arra vágyom, hogy éljen az a tinta a papíron s beszélgessen velem? Hogy magunkról írjunk és ne számokról és tényekről? Tudom, sokan szidnak a strucc-politikáért, de én becsapom az ajtóm minden olyan előtt, amin változtatni (egyelőre) nem tudok s ösztönösen érzem hogy nem fontos/jó. Az ember az előtte lévő lépcsőket figyelje, és ne a csúcsot, mert az út a fontos. A zavaró tényezőkre pedig nem kell feltétlen figyelemmel kísérni.
Összecsuktam az újságot s megcirógattam Szörszörény kővé vált sörényfürtjeit. Sokszor kérdezgetem, meséljen, miket látott itt s miket tud rólunk, emberekről vagy a galambokról, állandó társairól. De csak dorombol jólesően s ugyanazt válaszolja: Vannak dolgok, amiket csak te magad tapasztalhatsz s tanulhatsz meg. Mert ez az élet rendje: s mert te képes vagy beszélni velem, látható, hogy képes leszel gyorsabban látni, mint mások. De attól még bizony neked is végig kell járni az utat.
Bólintok s elbúcsúzom; ahogy elmegyek előtte, megsimítom pofáját – mintha még érezném, ahogy érdes nyelve végignyalja csuklóm. Visszamegyek az albérletbe – csak világító ablakok kísérnek a lámpafényű utcákon. A kis karcsú, fekete kabátos alak fokozatosan elenyészik szemeid elől.
S most már újra a blogom biztos sötétjében olvasod a betűket. Hmmmm… dallamba húzom, kár hogy az írott betűn ez nem látható. Álmos nyugalomban üldögéllek a gép előtt; bár ez nekem szinonima az unalommal. Hiányzik a középsulis sok tennivaló. Most semmi. Majdcsak lesz valami. Addig is, drága olvasóm (ha eddig bírtad), vigyázz magadra, hogy legközelebb is türelemmel hallgató fülekre találhasson gyermeteg irományom.

Csendes keddi nap

Affene a gusztusom, hogy mindig este 10 után támad kedvem írni, mikor már rég fellőtték a hálósipkát. Éjszaka valahogy jobban érzem magam, mint nappal… nem, ennek semmi a köze a két szemfogamhoz. (csönd má’! *rúg* au… na azért! )
Egy nagyon drága tanárnőmmel nemrég cseréltem email-címet. Az első levél ma futott be tőle, nagy izgalommal verem már kínomban az entert s mit kapok tőle? Körlevelet! S ha ez még nem lenne elég ok a vigyoromra, akkor hozzá tehetem még, hogy az előző feladók-címzettek közt ott volt a fél-tanári kar…jó látni, mivel játszanak a „nagyok” – szintén.
Az egyetem továbbra is füstös egy hely; Amaru, az albérlet semmitől nem véd meg, maximum az árvíztől (a harmadikon lakom). Csendes magányomban itt előrjöngök, angol filmeket nézek agyba-főbe (Xena – mind a hat évad! Imám meghallgatatott!), olvasok s rajzolok, hűvösebb éjszakákon pedig lábam lógázva ülök az ablaknál s nézem a kivilágított dómot. Szerencsére nagyon közel lakom hozzá, még a harangjátékot is hallhatom csukott ablaknál is. A kapujánál két kőoroszlán tartja a „baldachint” (most megkalapálna a Vörös Királynő, de nem tudok arra a boltívre jobb szót); egyikőjük a Szent Koronánkat tartja mancsai közt. Ő lett az én Szörszörényem… az éjjelente kővé változó oroszlán (Michael Ende: Végtelen Történet c. könyv) oldalán üldögélve szoktam rajzolgatni s gondolkodni, miközben kezem a sörényét simogatja. Ma, mikor nála rajzolgattam, egy kis totyogós szaladt hozzám: a lépcsőket egyedül nem is tudta megmászni. Az anyukája elhúzta („Gyere, hagyjuk a nagylányt tanulni”), s máshol segített neki fellépni – de mihelyt a kicsi arra a lépcsőfokra léphetett, ahol én ültem, már jött is felém, s leguggolt mellém. Szemében olyan óriási érdeklődés, kíváncsiság ült, hogy egészen meghatódtam tőle. Apró babaszáját tátva nézett rám, csak pár másodpercig, mert az édesanyja rögtön elhúzta újra… akkor is nagyon jólesett, hogy így felfigyelt rám a gyermek.
Talán mindannyiunknak így kellene figyelnünk a másikat – egymásra vagyunk utalva az élet labirintusában. Mindenki más irányba indul el – én szeretném Hektórt, a trójai hőst követni, kit a héroszok alagútjában láttam eltűnni, de még mindig nem tudom biztosan, mit akarok. Én még inkább toporgok itt egy kicsit a bejáratnál – Szörszörény mellett.

Szegedről - máshova

Dohányfüstös a bejárata. Ambróziás energiaital-patakok csordogálnak le a lépcsőkön s tocsog tőle az előadó. Tudákos fa a pad; reccsenései terminátusok. A falakon jegyzetárusok hirdetései; nincs oly korbácsos bárány, ki ezt a kufárkodást megszüntethetné. Mellettük felváltva tivornyák és fennkölt tudományok plakátjai: az egyetemista élet eláztatott kultúrája. Csend s magány. Füzetek? Vándormadarak - minden nap máshova szállnak le, szárnyaikat magam sározom tintával. Hosszú az árnyéka az időnek, de nem mozdul a falról; mintha odaragadt volna. A sarokban rajzvázlatok gombócai; az ágy üres, a párnán homlokom nyoma. Csak néhány könyv, a laptop zúgása...ez mind, mi itt élő. Utolsó csepp energiákat adó képek - a falon, az asztalon...hajrá! Még! Ne add fel! Albérletben lakom. Suttogások a fülemben. Csendes; hangos s távoli "...Csakhogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád!..." Alkotói magány? Halk sorvadás. Mi tégyen íróvá? A nemtörődömség netovábbja, a tudatlanság foka vagy az egyedüllét? Olyanról ne daloljon senki, mi mást szomorúvá tesz! A szomorúság szentsége a magunkba rejtés; a boldogság pedig legyen olyan ajándék mindannyiunknak, amit érdemes tovább adni. Hogy milyen szép a tér, mikor működik a szökőkút és zene szól. Kiszállsz a mókuskerékből s leülsz egy pillanatra; nevetve figyeled a többi bolond hörcsögöt, akik megpróbálják betömni a pofazacskójukba azt is, mi nem odavaló. Nézz el a Tisza felé, s látod hömpölygő megállíthatatlanságát, megörökíthetetlen fodrait. Vizét beszennyezzük, mégis képes tisztítani a lelkeket. Jászberényi és szolnoki szeretteim, ugyanez a víz folyt el mellettetek pár órája....nem küldtetek palackpostát? Sellőfarkat növesztenék érte, hogy megszerezzem. Bár még mindig a vonat állomás épülete számomra a legszebb, tudom mi elvárt s követelmény, s örülnék, ha büszke lenne rám mindenki, ki segített idejutnom. Eljárok az előadásokra s órákra s próbálok élni - élni kell, nehogy egyszer késő legyen. Hogy ne gubózzunk be, mert ebből soha nem lesz pillangó. Nemsokára éjfél. Éjfél??? Hűha! Mennem kell!!!!

Itt vagyok!!

Hű, ez csak egy hirtelen ötlet volt. De most már itt vagyok s többedmagammal fertőzöm a világot. Mert mindenki hű, de baromira el akarja mondani a problémáját és lelki kínjait másoknak...és? És jobban megnyilvánulunk a nyilvánosságnak, mint a legjobb ismerőseinknek. Kár. De üdvözlök mindenkit, ez felvilágosult s elfajzott elmém törött tükörcserepei között...igyekszem nem meghazudtolni majd magam, s olyan hátborzongatóan zsibbasztóakat írni, amilyet csak lehet. Ki tudja...talán lesz, aki jókat vigyorog majd rajtam. (HEEJJÓ!) Mára s elsőnek ennyi....majd lesz még (sátáni kacaj). Pusz mindenkinek!