Ars poetica

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy hogyan lehetnék jó író. Elképesztő számú ötlet jut ilyenkor eszembe, de ezek sohasem az írással kapcsolatosak. Többnyire inkább zenével, tánccal, képekkel.
Mert legyen robbanékony s kitörő, amire vad selyem lobogása a válasz; telepedjen az olvasó elméjére puha éjszaka bársonyaként. Kasztanyetta-csattogás a sor vége, az utolsó sorok hajzuhatag alól kinéző, igéző szembogarak. A szólógitár lendületes pengetése vibráljon a tintában – késztessen mindenkit az ütem topogására. Legyen vihar, mely a gondolatvilágodat megtépázza; legyen napsugár, mely jobb kedvre derít. Hangozzék igazságnak, melyet készpénznek veszel; de úgy hazudjon, hogy örömmel elhidd.
Akarom, hogy ki olvas, egy táncoló párt lásson, amint bal kezükkel egymás tarkóját fogják, miközben homlokuk összeér; hogy érezze a nő bő szoknyájának suhogó szelét, a férfi illatát. Egyszerre ellentmondás és széttörhetetlen egész. Lásson tündéreket, akik indaszerű tetoválásaikkal karjaikon, szemtelen harsányan nevetgélve dülöngélnek a papír szélén. Hallja vissza a zenét, amire én írtam – úgy, mintha kottát olvasna. Mosolyogva botránkozzon, nevetve elmélkedjen. A sorok mögött egy tükröt találjon, hogy önmagára lelhessen. Az elejétől a végéig szűnjön meg e világban, ébredjen egy másikban; s ha visszatér, ne rázhassa meg a fejét, hogy csak álom volt s vége van. Izgalom és nyugalom keveréke legyen, provokatív prózai kérdések sora; mégis egyszerű és profán. És tiszta, szívből jövő.

Kincse legyen az olvasónak.

A cél megvan. Már csak el kell érnem. Kívánjatok hozzá sok szerencsét.

Happenjen már something!

Drága feleim, eljött az ideje annak is, mikor a blogomon felszólalnak a valkűrök és a fejlécem újjászületik. Ezt köszönöm Amarunak, aki erőteljes távgyógyítással segített nekem különböző lelki – és számítástechnikai problémáimon. ( A kép egy emlékezetes msn-csatározás romjai közül kibányászott haditrófea :P, most hálám jeléül raktam be).
Ez a hét is nyugodalmasan indul. Nem történik az égvilágon semmi – csak akkor azt tudnám, mitől vagyok ilyen iszonyatosan álmos? Az egyetemen éppen a héten vettük a pszichoanalízist, ahol is a mindenki által ismert Grimm-mesét, a Piroska és a farkas című mesét elemeztük – szexuális szempontból. JÁJ. Ez az a pont, ahol a világból ki tudnék szaladni, hangosan becsapva majd szilánkokra törvén tokjában az ajtót, hogy többet nehogy besétáljak rajta. És ezt nekem tanulni kell. No komment. Pontosabban lenne, de én ilyet nem írok le.
Munkahelyen sincs újdonság – utoljára szinte egész nap a honlapunkat kellett frissíteni, ami nem egy adrenalin-szintet megreszkettető meló, de az első órában a betűk folytak össze, a másodikban a képernyő a környezetével, a harmadikban pedig az elmém…és öt órát dolgoztam. Volt egy-két vevő, de a hét elején mindig pangás van, mert csütörtökön jönnek meg a megrendelt dolgok…mondjuk nagypapám is kereskedő, édesapám is az, s most, hogy én is dolgozok, bizony előtör belőlem ez a vér. Most sétálgattam délután a Kárász utcán (Szegeden ez a sétáló - illetve a méregdrága luxusboltok mindenfelé-utca), ahol láttam, hogy az a laptop-táska, amit mi is árulunk, most egy menedzser-shopban (behalok, hogy ilyen már külön van) húsz százalékkal olcsóbb. Rögtön az jutott eszembe, hogy valahogy le kellene gyűrni ezt a konkurenciát…most a laptop táskák nagyon szívem csücskei – kevés van belőlük típusra s nincs harmincféle csatlakozójuk. Még a honlapon is kiharcoltam nekik egy külön kategóriát. :P
S majd lassacskán beköszönt a vizsga-időszak. Á, inkább fel sem hozom, szidom majd azt én eleget. S vele együtt a hideg. Már nem üldögéllek Szörszörény mellett, mert nem szeretnék felfázni…csak naponta egyszer meglátogatom s megsimogatom a pofáját. Csúnya szó, pedig nem bántani akarom, de egy hatalmas kőoroszlánnak nem lehet pofikáját mondani. Ezt sokszor magyaráztam neki is, miközben ő lusta, vidor morgással adta tudtomra, hogy őt csak mulatatja ez a választékosság; mondjam nyugodtan a „pofa” szót. Inkább az oldalára nyúlna már egy kicsit lomhán, de nem lehet; hátával oszlopot tart…Atlasz történetét meséltem el neki, hogy terhét – ha nem is szó szerint – enyhítsem. Örült, hogy ily titán jutott róla eszembe.
Olvasó, mára elköszönök. Fogok még énekelni úgyis sokat hősökről, oroszlánokról, papnőkről s királynőkről, igaz barátokról és sok kedves ajándékáról az életnek; de erre éveim kevesek lesznek, nemhogy ez az éjszaka. További szép napot kívánok s mihamarabbi visszatérted.

Csatlakozz a seregbe!

Nemrég magától a Zene Nagyasszonyától kaptam kritikát a blogomat illetőleg. Hogy nem kellenek a jópofizások meg az „elnézést háromszor, hogy élek” -jellegű dolgok. Mert a gondolataim értékesek s remek ötlet ezt kiírni – s úgyis olvassák. Végsősoron arra jutottam, hogy igaza van: kedves olvasó, ha vagy olyan lökött, hogy az én blogomat olvasod, akkor tudod mit? Meg is érdemled. :P. Amit ajánlani tudok neked, néhány vigyor, gondolkoznivaló, egyes esetekben csattanós homlokracsapás „de hülye!” – felkiáltások közepette.
Van, amikor az ember már nem az iskola padján akar aludni. Kicsit egzotikusabb helyre vágyván én is elfoglaltság után néztem, de nem igazán találtam a kissé szétszórt órarendem miatt. Nemrég édesapám felhívta egy jó barátját, s csak úgy mellékesen megemlítette neki, hogy bizony unatkozom. Röpke félóra múlva visszahívta a Medve: talált nekem melót! (Ezúton is köszönöm!!) A barátról tudni kell, hogy a hazai pályán kisistenségnek számít a számítástechnika világában (több újság szerkesztője ebben a témában, de nem támogatják a blogomat, úgyhogy nem reklámozok). Ebből azonban már el lehet gondolni, hogy milyen munkát talált nekem? Természetesen számítástechnikai boltba kerültem, heti kétszer négy órára (ez a minimum). Sajnos ez idáig kerültem a számítástechnikai alkatrészek témáját, mint Gorgó a tükröt… most pedig tisztességgel bedobtak a mélyvízbe. Mert eleinte mintha kisebb dolgokról lett volna szó… nem arról, hogy eladó is leszek! A vevők kiszolgálása pedig sokszor kétségbeejtő, de igen muris feladat. Mikor az illető GiForce 2es memóriát kér – amiről csak annyi dereng, hogy az muzeális darab – akkor azért kerekednek a szemeim. Szerencse az ekkora mázli mellett, hogy kolleganőm egy tündér, és segít a víz felszínén maradni, mielőtt összecsapnának felettem a hullámok… de előfordulnak olyanok is, akikről már az ajtón kívülről látom, hogy hozzá én is bőven elég leszek… bejön s odasomfordál az én pultrészemhez, hogy őneki olyan problémája van, hogy nem játszik le DVDt az új gépe, mert folyamatosan kiír neki valamit, hogy töltse le. Hát talán a codec nem jó, ráncolom a homlokom, milyen DVD-player –programod van? Hát, az lehet, hogy nincs is rajta… ja, kezicsókolom, ez azért ütős probléma lehet. De még csodálkozva néz a kolleganőre s rám s zavartan hebegi, hogy lehetnek nők a számtech boltban, meg hogyis kerülünk ide, hogy nekünk tényleg ilyen végzettségünk van? Mi már nagyon vigyorogtunk, mikor a komoly tudású hölgy flegmán bevágta, hogy ő bizony csak fázott odakint s inkább bejött, mert itt csak jobb – de igazán csak akkor kezdtünk el röhögni, mikor szép halkan megjegyeztem, hogy nekem meg ez az első napom… pedig ez legalább igaz volt:P. A srác zavart vigyorral nézett egyikünkről a másikunkra, majd bejelentette, hogy mostantól ez lesz a kedvenc boltja, olyan jó itt a hangulat… az biztos. Távozása után is még ki-kirobbant belőlünk a nevetés. Úgyhogy én nagyon szeretek dolgozni, rengeteg új dolgot tanulok, valahova várnak, s néha jókat is lehet nevetni, a kollegák meg fantasztikusak. Remélem, hogy nem fog aláhagyni ez a lelkesedésem.
Az egyetemet persze mindez nem zavarja, igyekszem úgy sakkozni mindent, hogy ne menjen egyik a másik rovására.
Ennyi hirtelen az újdonság, örülök, hogy ezt megoszthattam Veled/ Veletek / Önnel. További szép napot, legyetek jók, írjatok megjegyzést vagy e-mailt, és írjátok alá a petíciót! Gondoljatok bele, hány Xena-fant tesztek vele boldoggá….*nagy, remegő pillájú, könnyező szemek* Viszlát legközelebbig, és az erő legyen veletek, ifjú paravánok!

Solus Spiritus

Oh, látogató, üdvözlet néked, ki (újra) ide tévedsz. Némán nevetek még (aki ismer, az tudja, hogy ez nálam az abszolút „kész, vége” állapot. A ’használhatatlan’ szó ilyenkor egy jó negyedórára jellemez.) Szerencsére vannak még, akik ilyen áldásosan kellemetlen helyzetbe hozzanak. Nagyon köszönöm nekik.
Apropó, köszönnivaló…ezúttal is meghajlok s illatos olajjal öntözöm egy nagyon kedves ismerősömnek oltárát; mert küldött nekem ógörög jegyzeteket! Nem tudjátok, hogy mióta kergetek egy ilyet, úgyhogy most aztán fülig beletemetkeztem, végre valami érdekes! Arany János írta – de sajnos nem tudom már szó szerint idézni, pedig ajánlották nekem ezeket a sorokat – hogy azt tanulja legszívesebben a diák, amit az iskolában nem tanítanak. Hogy nekem mi közöm az ógöröghöz magyar szakosként – kérlek, ilyen keresztkérdést pont az előbbi miatt ne tegyél fel. Csak.
De egy drága barátnőm hiánya azért egyre jobban rányomja a bélyegét a kedélyemre. Tudom, hogy neki más gondja is van… hiányzik, na. Ne szánjatok, nem azért mondom. Majd előbb-utóbb úgy is jelentkezik.
Állapot – kivetítéseim után rátérek másra is. Szóval tegnap hazafelé ballagtomban szereztem egy egyetemi újságot, úgyhogy kivételesen nem rajzolni, hanem olvasni mentem el Szörszörényhez. Azt azonban muszáj megmondanom, hogy egyre hűvösebb a dóm környéke…hova megyek én, ha keményebb idők jönnek? Mappámon üldögélve átlapoztam hát az újságot. Első cikk: B.I.: A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata – Te jó Zeusz. Már az egyetemen is ez megy?? S az első benyomás igaznak bizonyult szinte végig. Politika, munka, anyagiak. Sehol egy mosolyognivaló, poénos cikk, sehol talányos-találó rajz vagy kép. Az utolsó két oldalon volt egy novella s egy vers – mindössze ennyi. (Igaz, a novella iszonyatosan tetszett, nem tudom, elérhető-e a neten, de minden író-lelkű ismerősömnek s barátomnak ajánlom: Rojik Tamás – Lecke a Múzsáról) Én vagyok még ennyire gyerek, hogy nemcsak a gyászos politikáról és gyarló anyagiakról akarok olvasni, hanem nevetni akarok? Hogy arra vágyom, hogy éljen az a tinta a papíron s beszélgessen velem? Hogy magunkról írjunk és ne számokról és tényekről? Tudom, sokan szidnak a strucc-politikáért, de én becsapom az ajtóm minden olyan előtt, amin változtatni (egyelőre) nem tudok s ösztönösen érzem hogy nem fontos/jó. Az ember az előtte lévő lépcsőket figyelje, és ne a csúcsot, mert az út a fontos. A zavaró tényezőkre pedig nem kell feltétlen figyelemmel kísérni.
Összecsuktam az újságot s megcirógattam Szörszörény kővé vált sörényfürtjeit. Sokszor kérdezgetem, meséljen, miket látott itt s miket tud rólunk, emberekről vagy a galambokról, állandó társairól. De csak dorombol jólesően s ugyanazt válaszolja: Vannak dolgok, amiket csak te magad tapasztalhatsz s tanulhatsz meg. Mert ez az élet rendje: s mert te képes vagy beszélni velem, látható, hogy képes leszel gyorsabban látni, mint mások. De attól még bizony neked is végig kell járni az utat.
Bólintok s elbúcsúzom; ahogy elmegyek előtte, megsimítom pofáját – mintha még érezném, ahogy érdes nyelve végignyalja csuklóm. Visszamegyek az albérletbe – csak világító ablakok kísérnek a lámpafényű utcákon. A kis karcsú, fekete kabátos alak fokozatosan elenyészik szemeid elől.
S most már újra a blogom biztos sötétjében olvasod a betűket. Hmmmm… dallamba húzom, kár hogy az írott betűn ez nem látható. Álmos nyugalomban üldögéllek a gép előtt; bár ez nekem szinonima az unalommal. Hiányzik a középsulis sok tennivaló. Most semmi. Majdcsak lesz valami. Addig is, drága olvasóm (ha eddig bírtad), vigyázz magadra, hogy legközelebb is türelemmel hallgató fülekre találhasson gyermeteg irományom.

Csendes keddi nap

Affene a gusztusom, hogy mindig este 10 után támad kedvem írni, mikor már rég fellőtték a hálósipkát. Éjszaka valahogy jobban érzem magam, mint nappal… nem, ennek semmi a köze a két szemfogamhoz. (csönd má’! *rúg* au… na azért! )
Egy nagyon drága tanárnőmmel nemrég cseréltem email-címet. Az első levél ma futott be tőle, nagy izgalommal verem már kínomban az entert s mit kapok tőle? Körlevelet! S ha ez még nem lenne elég ok a vigyoromra, akkor hozzá tehetem még, hogy az előző feladók-címzettek közt ott volt a fél-tanári kar…jó látni, mivel játszanak a „nagyok” – szintén.
Az egyetem továbbra is füstös egy hely; Amaru, az albérlet semmitől nem véd meg, maximum az árvíztől (a harmadikon lakom). Csendes magányomban itt előrjöngök, angol filmeket nézek agyba-főbe (Xena – mind a hat évad! Imám meghallgatatott!), olvasok s rajzolok, hűvösebb éjszakákon pedig lábam lógázva ülök az ablaknál s nézem a kivilágított dómot. Szerencsére nagyon közel lakom hozzá, még a harangjátékot is hallhatom csukott ablaknál is. A kapujánál két kőoroszlán tartja a „baldachint” (most megkalapálna a Vörös Királynő, de nem tudok arra a boltívre jobb szót); egyikőjük a Szent Koronánkat tartja mancsai közt. Ő lett az én Szörszörényem… az éjjelente kővé változó oroszlán (Michael Ende: Végtelen Történet c. könyv) oldalán üldögélve szoktam rajzolgatni s gondolkodni, miközben kezem a sörényét simogatja. Ma, mikor nála rajzolgattam, egy kis totyogós szaladt hozzám: a lépcsőket egyedül nem is tudta megmászni. Az anyukája elhúzta („Gyere, hagyjuk a nagylányt tanulni”), s máshol segített neki fellépni – de mihelyt a kicsi arra a lépcsőfokra léphetett, ahol én ültem, már jött is felém, s leguggolt mellém. Szemében olyan óriási érdeklődés, kíváncsiság ült, hogy egészen meghatódtam tőle. Apró babaszáját tátva nézett rám, csak pár másodpercig, mert az édesanyja rögtön elhúzta újra… akkor is nagyon jólesett, hogy így felfigyelt rám a gyermek.
Talán mindannyiunknak így kellene figyelnünk a másikat – egymásra vagyunk utalva az élet labirintusában. Mindenki más irányba indul el – én szeretném Hektórt, a trójai hőst követni, kit a héroszok alagútjában láttam eltűnni, de még mindig nem tudom biztosan, mit akarok. Én még inkább toporgok itt egy kicsit a bejáratnál – Szörszörény mellett.

Szegedről - máshova

Dohányfüstös a bejárata. Ambróziás energiaital-patakok csordogálnak le a lépcsőkön s tocsog tőle az előadó. Tudákos fa a pad; reccsenései terminátusok. A falakon jegyzetárusok hirdetései; nincs oly korbácsos bárány, ki ezt a kufárkodást megszüntethetné. Mellettük felváltva tivornyák és fennkölt tudományok plakátjai: az egyetemista élet eláztatott kultúrája. Csend s magány. Füzetek? Vándormadarak - minden nap máshova szállnak le, szárnyaikat magam sározom tintával. Hosszú az árnyéka az időnek, de nem mozdul a falról; mintha odaragadt volna. A sarokban rajzvázlatok gombócai; az ágy üres, a párnán homlokom nyoma. Csak néhány könyv, a laptop zúgása...ez mind, mi itt élő. Utolsó csepp energiákat adó képek - a falon, az asztalon...hajrá! Még! Ne add fel! Albérletben lakom. Suttogások a fülemben. Csendes; hangos s távoli "...Csakhogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád!..." Alkotói magány? Halk sorvadás. Mi tégyen íróvá? A nemtörődömség netovábbja, a tudatlanság foka vagy az egyedüllét? Olyanról ne daloljon senki, mi mást szomorúvá tesz! A szomorúság szentsége a magunkba rejtés; a boldogság pedig legyen olyan ajándék mindannyiunknak, amit érdemes tovább adni. Hogy milyen szép a tér, mikor működik a szökőkút és zene szól. Kiszállsz a mókuskerékből s leülsz egy pillanatra; nevetve figyeled a többi bolond hörcsögöt, akik megpróbálják betömni a pofazacskójukba azt is, mi nem odavaló. Nézz el a Tisza felé, s látod hömpölygő megállíthatatlanságát, megörökíthetetlen fodrait. Vizét beszennyezzük, mégis képes tisztítani a lelkeket. Jászberényi és szolnoki szeretteim, ugyanez a víz folyt el mellettetek pár órája....nem küldtetek palackpostát? Sellőfarkat növesztenék érte, hogy megszerezzem. Bár még mindig a vonat állomás épülete számomra a legszebb, tudom mi elvárt s követelmény, s örülnék, ha büszke lenne rám mindenki, ki segített idejutnom. Eljárok az előadásokra s órákra s próbálok élni - élni kell, nehogy egyszer késő legyen. Hogy ne gubózzunk be, mert ebből soha nem lesz pillangó. Nemsokára éjfél. Éjfél??? Hűha! Mennem kell!!!!