Mikrofon vörös harisnyakötővel

Az írás, mint tánc, nem szabad rajta gondolkodni, csak figyelj valakire, aki hajlandó diktálni neked a túloldalról, hogy végigsimítsa derekad, maga felé fordítson hirtelen és szemei jegeskék-smaragdzöld hullámaiban eltűnj, hogy amikor a habok fölé emelkedsz újra, kimászva a papíron találd magad, a zene a tinta, táncold szét rajta a lelked, undorító foltot hagyva - tussal keretezett női szemek villanása, pimasz szemöldökhúzogatása, erős karok dobnak tova, a lángok nyeldeklése és éhezése követi karom intését - ujjaimból vér csapódik ki, utánanézek, hajam az arcomba vágódik, talán ideje felnőni és elkészíteni a kelléktárat egy életre; tanítsatok meg várni, húzzam feljebb a harisnyát, tanítsatok meg szeretni, igazítsam meg a kalapom, tanítsatok zenélni, én pedig széttáncolom nektek a papírt: lehetőségeket akarok, csillogó flittereket, színpadot fényekkel, hogy fekete csipke vonjon be, csavarja be vádlim; szétlőnném a hiúság szobrait, ha nem magam lennék az egyik - keblem megvonaglik, leejtem a tollat, hát majd táncolni tanítlak titeket, csak tanítsatok meg zenélni!