Kevésnek tűnnek a szavak. Üres vagyok, a belsőm pedig mintha egy frissen mosott ruha lenne, amit feszítenek és csavarnak és fáj.
Fáj. De sírni nem tudok. Mama, te mindig meghallgattál, mindig figyeltél rám, mindig aggódtál értem. Hiszem, hogy ugyanezt teszed majd odafenn... egyszer, mikor nálunk aludtál, én térdeltem az ágy mellett, fogtam a kezed és beszélgettünk. Azt mondtad, hogy nem szereted a nagy sírásokat. Hosszú életed volt és büszke vagy a gyermekeidre, unokáidra. Kérdeztem, hogy mégis akkor mit tegyen az ember... Fogjuk a kezed és köszönjük meg, hogy ismertük és szerettük egymást.
Nehéz volt a kezed, ahogy öntudatlan a kezembe vettem. Igyekeztem mosolyogni és megköszöntem, hogy velem voltál... mindig ezt fogom tenni, ha rád gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése