Csak elmélkedik

Igazából csak itt rekedtem a gép előtt. Kaja nuku, de legalább páran fárasztanak fórumon. Meg várom a hat órát, mert csak utána tudom kivenni a nekem kellő könyvet. Hogy referátumot csinálhassak belőle. Hozzáteszem, ha most nem a billentyűzetet verném, akár itt is kijegyzetelhetném - és később már annyival is kevesebb lenne... de lenn maradt a mappám (amire ma rajzoltam chibi Shiro-chant és Rangiku-samát :D), és nincs kedvem lemászni. Lustaság félegészség.

Sokat gondolkodok mostanában (nem fenyegetésként mondom, csak szimplán). Lehet, hogy ez nem jó. Többek közt a férfi-nő kapcsolatos dolog; a "jogon" - mit szabad igazából s mit nem, meddig véded önmagad és mikor támadsz; hogy vannak dolgok, amiket valóban nem azért csinálsz, mert élvezed, hanem mert  meg kell csinálnod és győznöd kell - nem a következmények miatt, koránt sem - hanem mert önmagadnak tartozol ezzel. Hogy kicsit egyedül vagyok itt Szegeden, sokat laptopozok és merülök el a magam kis világában. Néha egyenesen utálok onnan kijönni. Nem azért, mert mintha ott én lennék az úr és az történik, amit én akarok. Az én képzeletem, mint egy videójáték; meg kell tennem, de elbukhatok. Onnan fel kell állni. Nem vagyok benne az a rózsaszín ruhácskáról ábrándozó kislány. Éppen mikor mi vagyok benne, de soha nem a legjobb. Mert akkor megáll a világ és nem történik semmi. Szeretek küzdeni. Csak a saját világom szabályait ismerem - valahol részese vagyok a teremtésében, ha ugyan nem "ő" talált rám, s hagyta, hogy ezt gondoljam. De tudom, mit hogyan, merre, kinél s miképpen. Ez a külső világ pedig tele van piszokkal. Sokkal bűnösebb lehetek itt szemüvegben s trendi miniszoknyában, mint a saját világomban szakadt tunikában, vérrel borítva.

Miért nem látható a bűn? De miért kellene örökké viselnünk egy botlás pecsétjét? De akinek már - úgymond - sok van a rovásán? Itt nem tudom, mi hogyan működik, hogy reagálnak rá. Gyűlölök nem "jól értesültnek" lenni; ez nem egyenlő a tudással. Tudni tananyagszerű dolgokat tudunk - de néha egy-egy "világi" információval többet érünk... Szeretem, ha az ellenség látható. De ez az átkozott bürökrácia olyan természetesen vesz körbe minket, hogy már nem is érzékeljük. S csendben felnézek a laptopból esténként, látom a részegeket, akik a töményet visszaadják a természetnek; hallom a beszélgetést a zuhanyozóban, hogy vörösödve távozom és mennél hamarabb - és szomorú mosollyal veszem észre, hogy kinéznek a vörös karmaim és ajkam és a tussal kihúzott szemekért. Szépen kidolgozott jelmez; csak mögötte a kislány van, ők a ribancot látják. Lássák. Már ez sem tud érdekelni, mert miért foglalkoznék hazugsággal? Régen volt az, mikor sírva vonultam a szobámba, mert olyat mondtak rám a hátam mögött. Régen. Ma is fáj, csak már rejtem.

Cinikus lettem s szemét, már képes vagyok a metsző tekintetre s nem engedek az érzéseimnek. Bolondítottak már ők eleget. Kemény dögöt nevel belőlünk ez a világ, nem igaz? És az a legrosszabb, hogy egyáltalán nem dönt ez letargiába. Keserűen nevetek a dolgon. Sőt, néha már nem is keserűen. A csata még csak most kezdődik. A szerep szerep marad - ha kell, ölök, ha kell, csábítok. Ez a burok majd megvédi a belsőt.

Dühös vagyok, de magam sem tudom, miért. S ezen is csodálkozom, hogy így kijött belőlem. Nem fogalmaztam meg előre. Fáradt vagyok, azt hiszem. Bocsáss meg, hogy vízióimmal rémisztgetlek. Kemény a világ, jeges szelek fújnak a fagyos ég alatt; megtörik a sziklán s hideg páncéllal vonja be - de a szikla mögött  egy hajtás didereg - benne hiszek.

"Azért harcolok, hogy megvédjek valakit - az erkölcstelenek nem állíthatnak meg!"