Antológiásdi...


Soha nem voltam költő. Volt pár rímsorom, ami nagyon hatásos volt, egy-két töredékem, ami talán ért valamit. Mindenesetre azokat követően sorozatgyártásra fogtak - és a tucatáruval csökkent a minőség, már nem szívesen adtam ki a kezeim közül őket, de ők kellettek. Hérájuk voltam ezen kis Héphaisztoszoknak: szépek voltak belsőjük alapján, de formátlanok, 's a kutyák megugatták őket, ha elbicegtek előttük'... Most, hogy volt gimim 80 éves lett, felkértek, hogy illusztrációval vagy írással járuljak hozzá az elkészítéshez. Én a volt díjazott drámámat adtam le, mondván, az biztos ér valamit - de itt színházasoknak nem termett babér. Visszahívtak, hogy verset adjak! Mennyit írtam anno, verset adjak! Nem vagyok költő. Ezeréves bigyókat sem akartam leadni, nem illene hozzám... ezt a három művet írtam a hétvégén, ezeket adtam le... kíváncsi vagyok véleményetekre; jó olvasást! Nem hosszúak. :)
*
A lázasztónő

Bah, emancipáció meg feminizmus. Ezért küzdöttünk ennyire - legyenek jogaink, egyenlőség... csattog a magassarkúm a kövezeten. Néha kérhetnénk új szerepet a Sorstól. Kiábrándultan lököm fel a telefon felső részét - egek, de hasonlít ez a mozdulat a rugóskés kinyitásához! - és rezignáltan veszem észre, hogy késésben vagyok.
Emberöltők alatt semmi sem változik. A politika ül a trónszékben, udvarhölgyei a diszkrimináció és a "hagyomány" - előttük az igazság csak egy leláncolt rablány, akit odalöknek az ajtóból, hogy ítéletet mondjanak fölötte. Ezt mindig is tudtam. Csak fásult rutinná vált a küzdelmem. Nem, ezt inkább kérdezem, mint mondom. És úgyis csak magamtól... nem tehetek róla, ilyen a jellemem. Egyenességem és becsületem ellensége az egész világ - de őket megvédem; mint ahogy mindazokat, akik beléjük kapaszkodnak. A XXI. században másokon segíteni nem sikk. Tudom.
Belépve az előcsarnokba mindenki felém fordul, szinte hajlongva kívánnak jó reggelt. Szemem villog - szablyaként használom, elvágni a formalitás béklyóit. Sznob udvariaskodás. Gyűlölöm. A jelenlegi ügyem vesztésre áll. Suttognak róla a hátam mögött, de magam is tudom. Már akkor tudtam, mikor elvállaltam. Már csak dacból is megemelem a fejem. Végigcsinálom - és mindent megteszek, hogy nyerjek. Mert nem főleg az én érdekem a győzelem.
Az irodában összecsatolom barna hajam - az arcomról nem lehet lemosni a komor elszántságot, pedig a könnyed,  szinte fölényes mosolygás talán célravezetőbb lenne. Esetleg a kigombolt fehér blúz is túl kihívó. De már így is elkéstem. Végigsimítom kosztümömet, felveszem a talárt és felkapom a papírokat...
Belépve megint az összes tekintet rám szegeződik. A padsorok közt végighaladva azonban ezúttal nem a negédes ellenszenv hűvösétől kell fáznom. Bizalommal néznek rám, amit meg akarok szolgálni.
- Elnézést kérek a késésemért a tisztelt bíróságtól!
-Nyolc óra, negyvenhárom perc, az alperesek jogi képviselője, Dr. Varga Katalin megérkezett.


*

Mania és Téboly

Hol? Hol van már, nem igaz!
Sírva tépem darabokra,
Megfojtom, saját halálom
Fog ünnepelni felette tort.
Már mióta szenvedek,
Hogy jelenlétét nélkülöznöm kell:
Átkot bocsátott rám távollétével,
Megölöm, csak pillantsam meg.

Csillog a kezemen a drága vér,
Te magasságos: mit tettem???
Magától áll meg szívem,
S holtamban is sírva mellé esek.
S most rúgj nyugodtan seggbe, 
Hogy ilyeneket papírra vetek.
Látom, megrémülsz, borul tekinteted;
Pedig én csak nagyon szeretlek.

*

Alkot a lány

Fagyos szelek járták már az amúgy élettel teli külvárost. Igazi, puha, fehér hótakaró még nem esett az idén, csak amolyan porhó, ami rögtön jeges lutyokká vált. De reggelente már csillogó, dércsípte ágak és fűszálak várták a koránkelőket. A fák már levetkőztek, ruhájukat összehajtogatás nélkül a földre dobták a koszba. Majd kimossa valaki.
Szűk, sötét kis padlásszoba. Oldala ki-be fordul, padlóját felveri a por. Szakadt, szúrágta lábakon álló ágyon egy pók szunyókál, mert elunta a hálófonást. A lyukakon befújó szél minden orgonát megszégyenít, s kevéske holdfény árad be az ablakon. Egy alakot és a szegényes íróasztalt világítja meg. Az asztallap szinte elkopott; a hézagos deszkájú fiókok viszont tömve vannak mindenféle papírral és újságkivágással. Nem sokkal arrébb az elhanyagolt tűzhelyben hamvadó parázs sistergése versenyzik a toll kaparásával a papíron.
Beesett, karikás, bár csillogó szemek. Sápadt, vékony arc, folytonosan mozgó, de hangtalan rózsaszín ajkak, finom áll. Hosszú, sötétbarna lobonc, mely évek óta nem látott vágást. Teste is törékeny, vékonyka - mintha a világszép Nádszál kisasszony húga lenne. Nyakában az égi múzsától kapott, rózsaszín köves nyakláncot viseli nagy beccsel. Fehér, csöpp kezei szakadatlan írnak. Igaz, néha dühösen megrázza a fejét: összegyűri a papírt és a háta mögé dobja, csakhogy újat vehessen elő. Egyszerű, vékonyka pulóvert visel; igazából libabőrös a karja, de mit törődik ő most a hideggel! Az óra álmoskásan elütötte a kettőt, a háziak időtlen idők óta az igazak álmát alusszák. Csak a lányka ír. Verseket, novellákat, regényeket, szonetteket... legutóbb drámáját kezdte el. Szomorú és magányos. Nagyot sóhajt. Körülötte a papírlapok fekete tintában és fehér gyöngyház-könnyekben úsznak.
Döbbenten szorítottam a homlokom a tükör üvegéhez, ahogy ezt láttam. Mintha ismerném őt.
-Ő Te.
-Ilyen lettem volna.
-Igen. Ha nem nyújtod a kezed segítségért. Néma gyereknek anyja se érti szavát. - mosolygott.
Elvettem homlokom s újra tükörbe néztem. Az előbb látott arc visszanézett, egészséges pírral, ragyogó szemekkel; a lobonc copfban, a foltos pulóver kosztümmé vált. Az alak mögött pedig sok ember állt - a legközelebbiek kinyújtották kezüket, s ... vállamra tettél.
-Barátokat kaptam tőled. Tudást kaptam tőled. Jövőt kaptam tőled. És leginkább önmagamat adtad ajándékba. Mivel hálálom én ezt majd meg?
-Most is azt teszed.

*
Nem hiszem, hogy mindhárom bekerül... Örülök, ha egyáltalán megjelenek, de Nyuszimama biztosított arról, hogy nem maradhatok ki. Köszönöm, hogy elolvastál, további szép napot és mihamarabbi visszatérted!

1 megjegyzés:

amaruchan írta...

Többet kéne írnod. És felrakni ide, vagy díszkiadásban elküldeni nekem. :P