Furcsán...

Megpörgetem a kezemben a ceruzát, egyszer-kétszer... sokszor... Körzök egyet a fejemmel, mosolygok, szemem lehunyom. Különösen érzem magam. Az ujjaim, mintha csontjaikat vesztették volna, külön-külön csavarognak, hullámoznak; a tekintetemnek súlya van, hirtelen néznék a háromrégetes üvegű ablakra, hát darabokra törne. A karomon mintha tekergő kígyókat tartanék, iszonytatóan gyönyörű mozgásuk. Könnyű a testem - a hátam eddig fájt, de most csak érzem - minden csigolyámat, minden izmomat, ahogy egyenként mozdulnak. A pupillám egészen sötétté változik - nem is érzem teljesen emberinek most magam... és valahol jó ez az érzés. A ceruzám olyan, mintha kutyaszán lenne - hosszú csíkot hasít a lap havában, ruharedők, rózsaszirmok, pelyhes tollak születnek a semmiből, hol a tiszta szenvedéllyel öntöm le, hol szende szűziességgel. Egy virágcsokrot dobok rá végül, beleolvad a papír síkjába.
Aranygalamb repül neki az ablakomnak, nevetve tárom szélesre és dalolok utána - magával viszi bánatom és bűneim egy nem ismert királyságba, majd szörnyű  terhét letéve barátaim után repül, átadni nekik az üzenetet, hogy a Fekete Hercegnő kis birodalmában gondol rájuk, miközben éjszín rózsák alatt színes ceruzákkal rajzol. Ír. Táncol. És különösen érzi magát.