Szolnok Solstice

Igaz, hogy nem itt lenne már főleg a helyem. Sajnos kinőttem már. De még mindig hazajövök Szolnokra, és érzéseken nem változtatnak észérvek. Semminek nem találom úgy értelmét, ha nem érzelemből tesszük.

Igen, tehát most pénteken visszalátogattam a szeretett gimibe és hőn hiányolt kollégiumba. Tettem ezt első sorban gyermekeim miatt, akik ajándékkal és fülig érő mosollyal vártak. (na, ezért minimúte megéri visszamenni!) Már rég terveztük és természetes volt, hogy karácsonykor megjelenek. Tettem ezt másrészt nagy kedvenceim miatt, hiszen gyarló az ember s nem mondhatok magamnak egy felhőtlenül boldog karácsonyt anélkül, hogy ne lássam őket pár pillanatra. Komoly előkészületek előzték meg az utat ( a gyermekeim kézzel varrott zsákocskákban kapták az édességet, kedvenceimnek pedig nagyon komoly munkájú képeslapokat készítettem ). Mindezek után csúsztattam az eredeti időpontot csütörtökről péntekre, hogy még a karácsonyi hangversenyen részt vehessek.

A Vargában sajnos kétszínű volt az ünnep lobogója: fekete és fehér. A gyermekeim egyik évfolyamtársa sajnos betegségébe belehalt 15-én. A saját tagozatomon kívül nem sok gyereket ismertem a suliba, de az ő arca dereng szemeim előtt. Sajnálom szegényt.

Miután végigültem gyerekeim unszolására egy németórát (azt reméltem pedig, hogy soha többé egy szót nem hallok németül… igen, igen, nekem van alapfokúm németből…), utam a Zene úrnőjéhez vezetett rögtön. Lévén, hogy az esti hangverseny teljes egészében és súlyával az ő vállát nyomja, mit tagadjam, kissé félve léptem be az énekterembe, tudva, hogy ilyenkor azért elég ideges lehet szervezőként… de nem ő. :D. Örömmel üdvözölt s még pár szóra is volt rám ideje. A képeslapomnak is nagyon örült – nekem is teljes volt a boldogságom így. Irigylem az ottmaradtakat, ha ránézek a hölgyre. Visszatérvén a gyerekeimhez még elbohóckodtunk egy földrajzórát (többek között igazolásírással, igaz, drágám?), majd a bevásárlóközpontba vettük az irányt óra után, hogy elvásárolgathassák ajándékutalványaikat, amit a programtól kaptak. Többek között megismerhettem két remek csajt is ( bonyolult családi hálózatom van, hisz rá kellett jönnöm, hogy az egyik a fogadott húgom). Végül elbúcsúztam rövid időre, s megcéloztam az Árkádiát (normál esetben Árkádok, de így a Múzsák lakóhelye… s milyen igaz!)

A Cárnőt látogattam meg. Ő Vörös Királynő édesanyja – s annak ellenére, hogy csak párszor találkoztunk, nagyon megszerettem, annyira törékeny, jókedvű, és mosolygós. Sokszor gyanúsítottak meg vele, hogy csak a lánya miatt szeretem, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt; most is úgy szerettem volna igazság szerint meglátogatni, hogy Vörös Királynő már ne legyen otthon… de az idő múlt, a „hintó” azonban még mindig csak ott állt. Úgyhogy végül felmerészkedtem így is. S milyen jól tettem! A Királynő épp készülődött már, de még vörös köntösben serdült ki, a Cárnő pedig nevetve adott puszit. (NA, ilyenkor van karácsony! XD) Szerencsére nem zavartam, nagyon aranyosan fogadtak, rögtön be is hívott a Cárnő a nappaliba, és bár már megfordultam már itt, még mindig úgy léptem be, mint egy templomba. Reménykedtem benne, hogy nem sértem a házat, hisz jómagam is hercegnő lennék… De még az ajándékomnak is örültek (Vörös Királynő rögtön kikapta édesanyja kezéből a lapot: „Én megyek, úgyhogy most gyorsan elolvasom, te meg később majd elböngészgeted!”). Isteni forró csokit kaptam, a Cárnővel szerintem estig elbeszélgettem volna, sok minden szóba jött, észre se vettük volna az idő múlását, míg haza nem tér a Királynő… de a gyerekeim már nagyon kerestek, úgyhogy nehéz szívvel, de elbúcsúztam.

De még így is a Mennyország hordozójához vitt először az utam. Szokás szerint papírok felett üldögélt, az asztal mappákkal tele… de mosolyogva hívott be az irodába, szeme fénylett. Nagyon hiányzik, nagyon örültem, hogy találkozhattam vele… a gyermekeim a karácsonyi (kolis) ünnepségen egy Wass Albert-művel készültek, s azt mesélte most ő róla, hogy több kollegája és ő maga is azt mondta, hogy még itt van a szellemem… s végignézve a próbát, tényleg eleredtek a könnyeim, annyira az én szám íze szerint rendezték az egészet… tényleg ennyire foganatja lett volna a dolgaimnak?? Annyira büszke vagyok rájuk. Utána már tényleg karácsonyozhattunk. Elsőként drága húgom, Amaru „járt” körbe, mindenkinek rajzzal kedveskedett. Azt követően én kaptam meg az ajándékomat: mindannyiuktól kaptam, már ennek nagyon örültem, hogy összefogtak az ajándékomban is. És amit kaptam!! El se tudtam hinni! Olyan gyönyörű szobrot, hogy nem is gondoltam volna. Egy tündér- királyi párt ábrázol, annyira szép a királynő vörös ruháján a sok zöld borostyánlevél… nagyon tetszik, most az asztalomon van, de majd keresek neki méltóbb helyet. Majd én adogattam át személyenként a szerény zsákocskákat. Szerettem volna többet adni, de így albérletesként, meg azért (szerencsére!) csak kilencen vannak… remélem, tényleg örültek neki. Egyetlen lánykám úgy a nyakamba ugrott, hogy a világ megszűnt, csak hebegtem-habogtam… szép volt ez a szűk óra nagyon. Utána még leszaladtam Vörös Királynőhöz is elköszönni (ha nem szól, kabát nélkül jövök el :D), majd rohantam le a buszhoz, késésben voltam... irány a Vártemplom!

A karácsonyi hangverseny pedig a fantasztikus napom koronája volt, minden gratulációm a Zene úrnőjéé… tudom, mennyi munkája szokott ezzel lenni. Kicsivel csendben üldögéltünk viszonylag hátul, sóhajtva hallgattam a jól ismert dalokat. Karácsony van.

A hangverseny után felhívott Írisz. Ő régen a kollégiumban, majd később az iskolában lett tanárnőm, de oly fiatal még, hogy még megismerkedésünk óta tegeztük osztályommal. Elcsodálkoztam rajta – nem is tudtam, hogy megvan neki a számom – de mit tagadjam, piszok jól esett, hogy eszébe jutottam s engem kérdezett, hogy megyek-e vele a buszpálya udvarig. Utána siettem hát s a havas esőben beszélgetve ballagtunk ki… a nyolcas busszal jöttem haza. A tükörképemre nézve egy fáradt, de mosolygó arcot láttam az üvegen. Ilyennek kell lennie egy karácsonynak.

Kedves Olvasóm, kérlek, csukd le szemed. /Előbb olvasd végig, mert különben bajos lesz…/ Érezd a kandalló melegét orcádon, a mézeskalács illatát, a hóesés halkját… Így ottjártomban rá kellett döbbennem, hogy a karácsony nem pusztán nevetés. Sajnos sokaknak a könnyhullatás, emlékezés ideje. Ezért nem pusztán boldog, kellemes karácsonyt kívánok mindenkinek a világon, hanem békéset; puha havat a fájó szívekre. Kérlek, ne felejtkezz el senkiről; legalább így decemberben legyen igazi szeretet mindenkiben.