Egy igen tanulságos blogbejegyzés olvasása után (mély tiszteletem a távoli, démokritoszi hosszúfülűnek) szeretnék én is pár szóval rátérni a napjainkban bosszantóan sokat vitatott "magyar" kérdésekre.
Egy gyermek, ha világra jön, mosolyogva gügyög szüleire s rögtön nyilvánvaló neki, hogy ki a példaképe, kihez fordulhat bajban. Sajnos ez nincs mindig így... s ha egy egész nemzet marakodik a szülők kilétén, ott már bajok vannak. Ez főleg akkor csengett le, miközben a "Turulmadártól a kettőskeresztig" elnevezésű kurzusom vizsgájára készültem - többek között ott olvastam ilyen elméleteket, hogy a magyar nép a 11. században a szlovákoktól tanult meg lovagolni.És ez az a hamisítatlan no komment, mert arisztokrata neveltetésem kapcsán nem fogok trágár szavakat alkalmazni.
Ménrót feleségéről, Enéről (kinek nagy büszkeségemre távoli névrokona vagyok) mindenki hallott s két nemes magzatáról: Hunorról és Magorról./ A "Finnugor" hasonló hangzású persze, de csak a szó vége miatt. /Arról, hogy a két nép testvér volt-e, még ma is viták keringenek... mert egyesek szerint még csak közük se volt egymáshoz, míg a másik oldalt állók azt állítják, hogy nemcsak testvér, hanem egyenesen 1(!) nép - két megnevezéssel. Különböző szaftos témákat is egymás fejéhez vagdoshatunk, ilyen a kettős honfoglalás és a magyar-kontinuitás kérdése vagy a dák-román elméletek dolga. Azonkívül, hogy igencsak felháborodunk, gondoljunk bele, hogy mennyi magyar lelet tengődik raktárakban, mert mivel nem kedvező tényeket tanúsítanak a románok számára, a homályba fojtják. De attól még nem a hangerővel/ a gazdag tárházú illetlen szókincsünkkel kell érvényt szereznünk igazunknak. A kis 12 éves, aki bátyja hatására "magyar" lesz s abban leli gyönyörűségét, hogy amilyen fórumon csak tud, rendesen hangoztatja "véleményét"; inkább sürgősen vonulna vissza a tankönyveihez. Kétségtelen, hogy különleges nép vagyunk. A nyelvünk, a titokzatosságunk, a viharos múlt... milyen gyerek az, aki nem emlékszik szüleire? A félelmetes lovasíjászok már rég nincsenek köztünk - legyünk rájuk büszkék, de mást is fel kell mutatnunk. Olyan örökséget kaptunk, hogy tizenegy évszázada bírjuk a Kárpát-medencét - fel tudjuk fogni, mekkora kincs ez? Hány nemzet mondhatja el ezt még magáról? De ahelyett, hogy erre rádöbbennénk, egymás torkát marcangoljuk, mint holmi veszett ebek, mert az ember rövid látó. Mindig csak a jelen pillanat fontos, most akar gazdag lenni, most akar boldog lenni - pedig ha egy kicsit tovább látnánk az orrunknál, talán rájönnénk, hogy csúfos a széles ösvény vége. Szégyenlem magam, hogy a kesergők sorába álltam pár mondatra, de pont azért tanulok még, hogy majd egyszer talán sokak bölcs szavait ne csak visszhangoznom kelljen Ekhóhoz társulva, hanem valóra is tudom majd váltani több, a hazáját szerető, tiszta szívűvel karöltve. Hiszen mi vagyunk a "jövő záloga". ("Ők a jövő záloga? Degeljek meg, ha kiváltom..."- Hofi Géza)
1 megjegyzés:
Ez kerek volt :)
Megjegyzés küldése