"Hiszek! Hiszek a tündérekben!"

Rég írtam... azóta például volt egy osztálytalálkozóm is. Jó dolog újralátni a régieket, s látni: a világ standard. Nem változott semmi. Mert ugyanúgy hülyítettük egymást, ugyanazok a klikkek verődtek össze, a stílusát is megőrizte mindenki, még szavunk járása(i) is megmaradt(ak). Talán felelősségteljesebbek lettünk? Hm, nem hiszem.Ugyanolyan lükék vagyunk, csak már egy kicsit más dimenzióban. Viszont az elkövetkező osztályoknak tanácsolom (igen erőteljesen), hogy a tablójukat mindenből csináltassák, csak üvegből ne...Legyen fémből, plexi anyagból, meleg árnyalatú fából, vésett kőből, hogy biztosan megmaradjon az utókornak, vagy finom tollvonásokkal hímzett papírból, amit felbecsülhetetlen kincsként őriznek. A repedt tablónk gondolatától is már nehéz nyomást érzek a mellkasomon. "Nehéz felvállalni egy ennyire többesélyes ügyet..." - mikor ezt elolvastam, még nem tudtam, mit jelent. Most már persze tudom, csak ennek a felfedezésnek éppenséggel nem örülök. Ha valaki csinál valamit ugyanis, azt már le lehet szúrni - régi bölcsesség s már méteres betűkkel felírtam egy képzeletbeli falra, de még mindig belegangolok néha. Utána tapogatom vérző orromat, és dühömben kegyetlen mészárlásokat tervezek elméleti síkokon. Aztán persze lenyugodva elvetem az egészet - mondván, hogy az egész annyit sem ér, hogy a kesztyűt felvegyem. Fájni fáj. De ez így természetes. "Éltem - és ebbe más is belehalt már."
Egyébként nagy József Attila-olvasgatásokkal telnek a napjaim, készülök egy dráma-pályázatra, melynek az én verziómban ő lesz a főszereplője. Elemzéseket olvasok és önéletrajzokat, átrágom magam a saját fikcionalitásomon s ha lecsukódnak a pilláim, arra ébredek, hogy a könyv lapjai tapadnak orcámhoz. Éjjel aztán álmatlan vagyok; járkálok ebben a csöpp szobában, újra és újra emlékek árnyai ölelnek meg s ahogy nézem a vékony karéjú holdat, mosolygok. Fekete hajam pedig mintha ezüstösen ősz lenne a holdfényben. Pedig nem vagyok "öreg" - sőt. Sokkal fiatalabb, szinte csenevészebb vagyok, mint kortársaim. Hogy a családom és a környezetem - őrangyalok és barátok - szinte dajkáltak húsz éves koromig. És ennek nagyon örülök. Hogy nem a gazdasági válság a rémálmom; hogy én még hiszek a tündérekben; hogy még képes vagyok értetlenkedni egy űrlap kitöltésénél; hogy elmesélem neked a görög mitológia legelfelejtettebb anekdotáját is, de nem tudom, hol van a Petőfi tér. Hogy egyszerre vagyok riadt kislány és a végzet asszonya. Nem szeretem, ha egoistáskodok. De ezt már rég tisztázgatom magamban, s boldogít a tudat, hogy a zavarosból egy ilyen apró, csillogóan zöld töredéket kiemelhettem.
Azt hiszem, itt lesz az ideje az önmegvalósításnak. Eddig? Wááá, csak a demója futott mindannak, amire képes vagyok. Megmutatom majd mindenkinek, hogy büszkék lehetnek rám/ félreismertek. Hogy van bennem annyi kurázsi, hogy véghezvigyem mindazt, amiket elterveltem már régóta. Az eltökéltség és az akarat a sikeres ember pajzsa s fegyvere. És az érzéketlenség? Idétlen dolgokat tanít nekünk a mai közerkölcs. Talán inkább a határozottság és a méltóságteljesség...Kedves Olvasóm, ne engedd, hogy önző, rossz kritika visszavessen az utadtól. Soha nem ér annyit; a büszkeségen esett csorba nem gyógyul, de idővel dicső sebbé-heggé válik. További szép napot, vigyázz magadra következő idelátogatásodig is.