Pokoli mennyegző (2. rész)

A kendő lehullott. A szobában csendesség tombolt, az ablakot a semmi verte két kézzel. A baldachinos ágyat pókhálószerű csipke borította, fekete bársonnyal vetették be. A falakon gyertyatartók sorakoztak, sötét kristályszerű anyagból faragottak. Az ében asztalon egy kivételesen szép, zsemleszín plüssmackó várta úrnőjét, egy kártya volt mancsára tűzve. A leendő ara semmivel sem törődve odalépett, s a mackót átölelve olvasta el a rövid üzenetet. "Szeretlek." Megmosolyogta - ő maga se tudva, pontosan mily érzés töltötte el ennek az egy szónak olvasatán. Karjaiban a mackót tartva körbejárta a szobát: a falon ovális, gótikus keretű tükör figyelte lépéseit. A sarokban egy bábun egyszerű,fekete fűzős ruhát pillantott meg.
-A menyasszonyi ruha?
-Ó, MÉG NEM. EZ CSAK EGY "OTTHONI" VISELET - A RAJTAD LÉVŐ RONGY HELYETT... AZ UTÓBBI HÁROM NAP IGEN MEGVISELTE A FÖLDI RUHÁD.
-Kissé bele vagytok őrülve a feketébe.
-IGAZÁBÓL CSAK A PROTOKOLL KÍVÁNJA MEG.
-Egy hagyomány miatt éltek sötétségben?!?
-CSAK ITT A PALOTÁBAN. Ő TIPIKUSAN GYŰLÖLI A FEKETÉT.
-Aha...persze a rózsaszín a kedvenc színe, mi?
-NEM...A ZÖLD.
A lány egy pillanatig megállt és újra mosolygott.
-MENNEM KELL.
-Máris? Ne - ne hagyj itt...
A Halál megdermedve nézett a lányra, aki megfogta csontkezét. Ilyen még nem történt vele, hogy marasztalják. Mindenki iszonyodott tőle, ha látták, toporzékoltak és sírtak és zokogtak, elátkozták még a lába nyomát is. Pedig ő csak munkáját végezte, ő nem akart bántani senkit. Utálta a szomorúságot, a gyászt. Évezredekkel ezelőtt bízták rá ezt a nem sok hálával járó küldetést - ennyi idő alatt annyit látott már, hogy elsorvadt... a fekete köpeny alatt a még mindig munkáját végző csontváz volt már csak, szemei kiégtek a fájdalomtól, melyet akaratán kívül is okozott, szíve eltűnt az általa okozott ürességben. Most mégis az ő kezét fogják, őt kérik, hogy maradjon. Őrá néznek kérő szemekkel. Nem álmodhat, mert nem szokott álmodni.
-MARADHATOK MÉG KICSIT... - hörögte döbbenetében. Hagyta, hogy a lány az asztal melletti székre nyomja. Az ara az ágyra ült, a mackót lábára fektetvén nézte őt.
-Hogy hívnak?
Újból meghökkent. Neve? Neki már oly régóta nincs neve.
-NEM EMLÉKSZEM MÁR... HOGY TUDSZ ILYET KÉRDEZNI?
-Nem tudok semmit erről a világról, hogyne kérdezhetnék ilyeneket. Egyszercsak megjelentél, majd' szívbajt kaptam tőled, bejelentetted, hogy várnak rám, hogy "kiválasztott" és hogy induljunk. Berángatsz egy Föld tornya nevű helyre, ahol étel-ital nélkül három napig lefelé jövünk - most csak annyit tudok, hogy az Ő menyasszonya vagyok. Ezen már hisztizni se tudok, pedig szeretnék. Abszurd.
-ELSŐ NAPON AMENNYIT FÖLDHÖZ VERTED MAGAD... A LÁNCOT ALIG BÍRTAM TARTANI.
-És szerinted mi lett volna a természetes reakció, ha nem ez? Elmondhatnád, mi vár rám, vagy miért pont én... ha már eddig nem mondtad el.
-NEM TŰNT FEL, HOGY TÖBB ÉVE SZINTE NINCS TÉL, A NYÁR PEDIG EGYENESEN FORRÓ? HOGY ELTŰNTEK AZ ÉVSZAKOK?
-Globális felmelegedés? Hogy jön ez ide?
-OLYAN ARANYOSAK AZ EMBEREK, AMIKOR NEM LÁTNAK A SZEMÜKTŐL... GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS, NA PERSZE. NEM-NEM. EGYSZERŰEN AZ URUNK HITVESE ELSZÖKÖTT.
-Dehát...
-VÁRJ-VÁRJ, ELMONDOM. Ő ELRABOLTA A HITVESÉT ÉVEZREDEKKEL EZELŐTT - AZONBAN AZ ANYJA A LÁNYNAK ISTENI ERŐVEL BÍRT, ÉS NEM ENGEDTE, HOGY BÁRMI IS TEREMJEN A FÖLDÖN, MÍG LÁNYÁT VISSZA NEM KAPJA. A VETÉS ELSZÁRADT, A FÖLDEK FELCSEREPESEDTEK A SZÁRAZSÁGTÓL, AZ EMBEREK ÉHEZTEK. EZÉRT MEGEGYEZETT Ő ÉS AZ ANYA: FÉL ÉVIG LENN, FÉL ÉVIG FÖNN: ÍGY KELETKEZTEK AZ ÉVSZAKOK. DE A LÁNYT SENKI NEM KÉRDEZTE, MI A VÉLEMÉNYE. HIÁBA SZERETTE ÉDESANYJÁT, HIÁBA VOLT SZERELMES BELÉ, EZ A TUDAT, HOGY AZ Ő ÉLETÉRŐL MÁS RENDELKEZIK, SZINTE AZ ŐRÜLETBE KERGETTE. HÁROM ÉVE ELTŰNT... ÉS AZÓTA SINCS RÓLA SEMMI HÍR.
Pár percig nem szólaltak meg. Az ara a folytatásra várt, de a Halált elragadhatták az emlékei... "Vajon milyen lehetett?" - ölelte meg a mackót. "Biztos gyönyörű, hosszú szőke hajjal, világoskék szemekkel... boldog álmodozó, akinek a sorsát pont szerettei döntötték el- megkérdezése nélkül...."
-HÁROM ÉVIG GYÁSZOLTUNK... PÁR NAPJA AZONBAN Ő ÚGY DÖNTÖTT, HOGY ELEGE LETT A SÍRÁSBÓL ÉS AZ EGYEDÜLLÉTBŐL ÉS OLYAT VÁLASZT MAGÁNAK, AKI SZERETNI ÉS TISZTELNI FOGJA ŐT ÉS NEM SZÖKIK EL. HOGY LEHETŐSÉGE SE LEGYEN ELSZÖKNI, HALANDÓT AKART HITVESÉÜL. NEM TUDOM, MIÉRT PONT TÉGED VÁLASZTOTT - DE KEZDEM MEGÉRTENI....
A lány a fekete rózsaszirmokkal terített szőnyeget nézte - de igazából nem látott... lassan, szinte nyögve szólt:
-És ugyanazt a hibát követi el újra....
A Halál lehorgasztotta koponyáját. Tudta, hogy igaza van a lánynak, de ő csak parancsot teljesít, nem kételkedik. Zavarában végigdobolt csontujjaival a kasza nyelén, majd felállt.
-HA SZÜKSÉGED LESZ RÁM, CSAK HÍVJ. MOST ELMEGYEK - BEENGEDEK VISZONT NÉHÁNY SZOLGÁT, HOGY SEGÍTSENEK AZ ÁTÖLTÖZKEDÉSBEN. A SZOBÁT NE HAGYD EL - A TE ÉRDEKEDBEN.
-Rendben...
Ezzel a Halál eltűnt az ajtóban. Kisvártatva két lány lépett be a szobába - fekete cseléduniformist viseltek, bőrük hófehér volt, fekete, derékig érő hajukat fonatban viselték. Szemük nevetett, mindketten mosolygósak voltak. De csak mosolyogtak - megszólalni egyszer nem szólaltak meg. Dézsát hoztak be a szobába, majd a dézsába forró vizet s különböző fürdősókat, meleg törölközőket... Lemosdatták újdonsült úrnőjüket; míg haját rendezték, édességet hoztak neki s mutogatva megkérték, hogy meséljen magáról. Kacagtak, ha olyat mesélt a lány, de nevetésük is néma volt. Majd köntöst adtak rá, eltüntették a dézsát s helyette ételeket és italokat hoztak be. Az ifjú ara szerette volna, ha vele esznek, de csak kuncogva a fejük rázták a feléjük nyújtott falat láttán. Miután evett, a lakoma maradékait is eltüntették... majd a bábuhoz léptek, s leemelték róla a ruhát. A lány ellenkezés nélkül bújt bele - hanem amikor az asztalhoz ültették, s kiborítottak elé egy doboznyi ékszert, vadul megrázta a fejét. "Nem kérek ékszert, ilyeneket nem!" A lányok kézmozdulatokkal jelezték, hogy nyugodtan válasszon ő, nem akarnak semmit ráerőltetni. Egy egyszerű, nagy medálos láncot választott végül... nem szerette az ékszereket. Mindig úgy gondolta, hogy ezek a nőknek valók: s ő kislánynak tartotta magát még, tizennyolc éves kora ellenére is...
Végül finom kezekkel kisminkelték. Bólogatva mosolyogtak rá, mintha csak szépségét dicsérnék. Majd mindketten meghajoltak, egyikük egy csengőt vett elő kötényéből: megrázta, majd magára mutatott. A lány bólintott. Mikor a szolgálók kimentek, még utánuk kiáltott: "Mikor fogok Vele találkozni?" Ők visszafordultak. Az egyikőjük egy félholdat írt a levegőbe, majd még utoljára meghajoltak s becsukták az ajtót.
Az ara elmerengve pillantott a tükörbe -de szinte megrémült magától. Olyan fehér bőr... fekete, fénylő ajkak. Hát hogyne. A sötétség úrasszonya lesz belőle itt. Arcvonalát akarva megsimítani a tükörben az üveghez nyúlt.
-Naaa!
Sikítva kapta vissza ujját. A tükörben egy arc jelent meg - egy bajszos férfi arca, aki ásított egy nagyot, majd kedvtelve, még álomittas szemekkel végignézte. Vigyorogva kérdezte:
-Rémlik, ki vagyok?
-Hogyne... a királynő tükre. - húzta el a száját a lány.
-Bingó! Okos lány. És azt is tudod, miért vagyok itt?
-Hogy megmutasd a szeretteimet, hogy ne hiányozzanak annyira. Ő tett téged ide, hogy ne legyen honvágyam. - az ara kezei ökölbe szorultak. - Kegyelmes börtön lesz ez. De csak éjfélig. Majd akkor minden kiderül.