/Az olvasottságom a megjegyzések alapján igen megcsappant - nem baj, azért én írok a vakvilágba minden lelkesedésemmel, ami így vizsgaidőszakban maradt. A Pokoli mennyegző című novellám ötlete és első része egy unalmas szemináriumon született - mint oly sok minden más - és volt, akinek tetszett, ezért sok szeretettel adom közre a folytatást - külön köszönet Kicsinek és Szikrának a biztatásért./Az órák teltek - a másodpercek dongva értek földet az Idő homokosórájában. A lány csak hevert az ágy mellett, egyik kezével még mindig a mackót ölelve. Mikor lesz éjfél? Elvesztette időérzékét a toronyban már. Nem jön senki, egyedül van. Hívja be a cselédlányokat? A némaságuktól csak még rosszabb lenne. Az álnok tükör meg? Bemutatkozása után eltűnt és azóta se jelent meg. Bah. A földön szerette a gótik stílust, de a szoba sötétje nyomottsága a kedélyére is fekete fátylat eresztett. A szüleire gondolt. Valahol sírnak utána, kerestetik. De eszükbe se juthat, hogy a pokol legmélyebb bugyrában az Ördög arájaként tetszeleg a lányuk - és hogy "ezen kívül" semmi baja... még a szobáját sem hagyhatja el. Milyen úrnőt akarnak itt fogva tartani? Ő lesz az egész pokol dámája és bezárva tartanák? "Na, azt nem!" - állt fel dühödten. Nem volt igazi a felháborodása, csak a tétlenség hozta ki belőle: és ezt ő is jól tudta. Megrázta fejét és az ajtóhoz fordult. "Azt mondta Halál, hogy az én érdekemben..."
Megvannak a nőknek az a (roppant bosszantó) tulajdonságaik, hogy kíváncsiak és makacsak. Sajnos ez évezredek óta fennálló állapot, amin a különböző rémtörténetek se segítenek - mesélhetsz itt a csökönyös szamárról, vagy hogyha ráírták egy sütire, hogy "Egyél meg!", azt nem feltétlen gondolták komolyan - a rád bízott szelencéről, amit tilos piszkálni, már nem is beszélve. De gondoljunk bele, hova lenne e két mozgatórugó nélkül a világ? Unalmas az állóvíz.
Az ajtó könnyeden, minden normális pokolban játszódó regénybeli hangeffektust kihagyva kinyílt. Csak a sötét folyosó két oldala, a kőpadló és a fáklyák fénye. A borzongatóan mély csend volt csak a tanúja, hogy csattogó ruhasuhogással elhagyta a vendég-fogoly a szobáját.
A folyosó végén a lépcsőn a szoknyarengeteget magához ölelve rohant le; nyugtalanul pillantgatott hátra, követik-e. Nem, senkit nem látott... szaladt tovább. Egyenesen bele az előtte álló lénybe. Az amúgy is visszhangzó folyosón óriási robajjal estek el - előbb a lény, majd rá a lány. A hang még a folyosó végéről köszönt vissza, amikor lihegve "letámadottjára" pillantott.
-Bocsánat...
-Ha lemászol rólam, azt jobban díjazom majd.
Ha valaki tíz perce megkérdezte volna, hogy ki ő és mi a bánatost keres itt, valószínűleg rögtön rávágta volna, hogy ő a pokol leendő úrnője. De most, hogy felsegítette a lényt a földről, összes önbizalma elszállt. Semmi se volt ő....
Egy földöntúli szépség állt előtte. Pontosabban "földalatti" - erre finom célzás volt kecses, de páros ujjú patában végződő lábfeje. Mandulavágású, óriási acélkék szemek; enyhén kiálló arccsontok, lágy arcvonalak, határozott szemöldök. Fekete, vöröses fényű haja combjáig ért - csak az elülső tincsek voltak hátrafogva egy fehér csattal. Kreol, aranyos csillogású bőrén ezüstös ékszereket viselt - s hófehér, testhez tapadó (s bájaiból jócskán mutató ruha) csavarta be testét. Azon kapta magát végül a lány, hogy szó szerint bámulja. A csodaszép nő ezt láthatóan megszokta - pimasz mosollyal várt.
-Te....
-Igen, egy succubus vagyok.
-Az jó... de mi az?
A dicsfény ezzel az egy mondattal lelohadt. A nő nyögött egyet, majd erős, hosszú körmeivel az ara fülébe csípett.
-Mi az, hogy mi? Női démon! Előkelő kasztú! Ki a krampusz vagy te, hogy még ezt sem tudod?
Bármennyire fájt, hogy megtépdeste a fülét, mit válaszoljon? És minek hozták őt egyáltalán ide? Ha több is van hozzá hasonló, akkor belőle csak csúfot űznek - olyan gyönyörű, hogy érhetne ő a nyomába... És - ki is ő? Nem, nem a félelemtől vagy a megilletődöttégtől - de nem tudta a nevét.
A succubus várt egy pár pillanatig a válaszra, majd elengedte a fülét. A névtelen úrnő megsemmisülten állt előtte, szemeit a földre szegezte.
-Áhám, vágom már... te vagy a halandó lány.
-Igen.
-Akkor értem.
-Az jó...
-Ne kezdj ezzel egy mondatot, mert újra képes leszel bennem egy világot tönkretenni. Nem emlékszel a nevedre, mert ez a pokol. Tudod, az a méltán híres demokrácia csak itt működik: mindegy, mi volt a neved, rangod, címed, véred - az a lényeg, hogy bűnös, azért került ide. Nos, ezért a mennybeli szokásokkal ellentétben mi rühelljük a papírmunkát és nem jegyzünk semmit - az a baj, hogy egy-két évszázad múlva már azt is elfelejtjük, hogy pontosan miért is van nálunk.Míg magyarázok, talán menjünk vissza a szobádba, mert életre szóló élmény lesz mindkettőnknek, ha idekint találnak minket.
-Miért... - a kérdés se volt komoly. Egyszerűen lenyűgözte a succubus: csak követni akarta, mint a lidércfényt, csak vele lenni, fogni a kezét - észre se vette, mikor fogta meg a kezét, csak akkor fogta fel, mikor már visszafelé húzta a lépcsőn. Az a határozottság, a semmihez sem fogható szépsége, a szikrázó szemek - nem tudta volna megmondani, mi volt benne a varázs.
A szobában ő leült az ágyra - a succubus becsukta az ajtót és az asztal szélén foglalt helyet, a lábait önkéntelenül is keresztberakva.
-Jessica Rabbit hozzád képest semmi... - bukott ki végül a kisebbségi komplexus a lányból.
-Őt a húgomról mintázták. - büszkélkedett a démon. - Engem egyébként Virgíniának hívnak - kegyetlen tréfa, tudom. Ez van. Szólíts nyugodtan Virgonak, ha hosszúnak találod. Szóval a halandók elfelejtik idelenn a nevüket, mert úgysem számít már. És igazából nem gyakori, hogy élő jön le - rövid 500 évem alatt téged látlak itt először élve. És hiába kivétel, sajna rád is hat.
-Akkor... akkor el fogok én is felejteni mindent?
-Nem, az emlékeidet megőrzi a tükör, az életed pedig önmagadat: csak a neved veszett el. Tudom-tudom, vannak babonák, hogy jaj, csak a nevem ne, az én vagyok, bla-bla. Hülyeség. Sok száz ember viselheti ugyanazt a nevet, mint te - nem a név a lényeg.
Hangja is olyan mélyen búgó, kellemesen feminim tónusú -ilyen múzsáról csak álmodhatnak a művészek. A névtelen lány megrázta a fejét.
-De valami nevem kell, hogy legyen idelent is! Semminek érzem magam, ha még megszólítani sem tudnak.
-Te leszel a szeme fénye Neki. - dorombolt Virgo. - Miért ne lehetnél Luxia? Fény a pokolban.
Az ara szeme megcsillant. Az, hogy nevet kapott, mintha új erővel töltötte volna el. Luxia - furcsán cseng, de valahogy illőnek és nagyon is méltónak találta. Kihúzta magát, kezeit az ölébe ejtette és most már mosolyogva fordult az asztalán heverő démonhoz:
-Sok kérdésem van: szeretném, ha válaszolnál rájuk.
Virgo feldorombolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése