Solus Spiritus

Oh, látogató, üdvözlet néked, ki (újra) ide tévedsz. Némán nevetek még (aki ismer, az tudja, hogy ez nálam az abszolút „kész, vége” állapot. A ’használhatatlan’ szó ilyenkor egy jó negyedórára jellemez.) Szerencsére vannak még, akik ilyen áldásosan kellemetlen helyzetbe hozzanak. Nagyon köszönöm nekik.
Apropó, köszönnivaló…ezúttal is meghajlok s illatos olajjal öntözöm egy nagyon kedves ismerősömnek oltárát; mert küldött nekem ógörög jegyzeteket! Nem tudjátok, hogy mióta kergetek egy ilyet, úgyhogy most aztán fülig beletemetkeztem, végre valami érdekes! Arany János írta – de sajnos nem tudom már szó szerint idézni, pedig ajánlották nekem ezeket a sorokat – hogy azt tanulja legszívesebben a diák, amit az iskolában nem tanítanak. Hogy nekem mi közöm az ógöröghöz magyar szakosként – kérlek, ilyen keresztkérdést pont az előbbi miatt ne tegyél fel. Csak.
De egy drága barátnőm hiánya azért egyre jobban rányomja a bélyegét a kedélyemre. Tudom, hogy neki más gondja is van… hiányzik, na. Ne szánjatok, nem azért mondom. Majd előbb-utóbb úgy is jelentkezik.
Állapot – kivetítéseim után rátérek másra is. Szóval tegnap hazafelé ballagtomban szereztem egy egyetemi újságot, úgyhogy kivételesen nem rajzolni, hanem olvasni mentem el Szörszörényhez. Azt azonban muszáj megmondanom, hogy egyre hűvösebb a dóm környéke…hova megyek én, ha keményebb idők jönnek? Mappámon üldögélve átlapoztam hát az újságot. Első cikk: B.I.: A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata – Te jó Zeusz. Már az egyetemen is ez megy?? S az első benyomás igaznak bizonyult szinte végig. Politika, munka, anyagiak. Sehol egy mosolyognivaló, poénos cikk, sehol talányos-találó rajz vagy kép. Az utolsó két oldalon volt egy novella s egy vers – mindössze ennyi. (Igaz, a novella iszonyatosan tetszett, nem tudom, elérhető-e a neten, de minden író-lelkű ismerősömnek s barátomnak ajánlom: Rojik Tamás – Lecke a Múzsáról) Én vagyok még ennyire gyerek, hogy nemcsak a gyászos politikáról és gyarló anyagiakról akarok olvasni, hanem nevetni akarok? Hogy arra vágyom, hogy éljen az a tinta a papíron s beszélgessen velem? Hogy magunkról írjunk és ne számokról és tényekről? Tudom, sokan szidnak a strucc-politikáért, de én becsapom az ajtóm minden olyan előtt, amin változtatni (egyelőre) nem tudok s ösztönösen érzem hogy nem fontos/jó. Az ember az előtte lévő lépcsőket figyelje, és ne a csúcsot, mert az út a fontos. A zavaró tényezőkre pedig nem kell feltétlen figyelemmel kísérni.
Összecsuktam az újságot s megcirógattam Szörszörény kővé vált sörényfürtjeit. Sokszor kérdezgetem, meséljen, miket látott itt s miket tud rólunk, emberekről vagy a galambokról, állandó társairól. De csak dorombol jólesően s ugyanazt válaszolja: Vannak dolgok, amiket csak te magad tapasztalhatsz s tanulhatsz meg. Mert ez az élet rendje: s mert te képes vagy beszélni velem, látható, hogy képes leszel gyorsabban látni, mint mások. De attól még bizony neked is végig kell járni az utat.
Bólintok s elbúcsúzom; ahogy elmegyek előtte, megsimítom pofáját – mintha még érezném, ahogy érdes nyelve végignyalja csuklóm. Visszamegyek az albérletbe – csak világító ablakok kísérnek a lámpafényű utcákon. A kis karcsú, fekete kabátos alak fokozatosan elenyészik szemeid elől.
S most már újra a blogom biztos sötétjében olvasod a betűket. Hmmmm… dallamba húzom, kár hogy az írott betűn ez nem látható. Álmos nyugalomban üldögéllek a gép előtt; bár ez nekem szinonima az unalommal. Hiányzik a középsulis sok tennivaló. Most semmi. Majdcsak lesz valami. Addig is, drága olvasóm (ha eddig bírtad), vigyázz magadra, hogy legközelebb is türelemmel hallgató fülekre találhasson gyermeteg irományom.