Affene a gusztusom, hogy mindig este 10 után támad kedvem írni, mikor már rég fellőtték a hálósipkát. Éjszaka valahogy jobban érzem magam, mint nappal… nem, ennek semmi a köze a két szemfogamhoz. (csönd má’! *rúg* au… na azért! )
Egy nagyon drága tanárnőmmel nemrég cseréltem email-címet. Az első levél ma futott be tőle, nagy izgalommal verem már kínomban az entert s mit kapok tőle? Körlevelet! S ha ez még nem lenne elég ok a vigyoromra, akkor hozzá tehetem még, hogy az előző feladók-címzettek közt ott volt a fél-tanári kar…jó látni, mivel játszanak a „nagyok” – szintén.
Az egyetem továbbra is füstös egy hely; Amaru, az albérlet semmitől nem véd meg, maximum az árvíztől (a harmadikon lakom). Csendes magányomban itt előrjöngök, angol filmeket nézek agyba-főbe (Xena – mind a hat évad! Imám meghallgatatott!), olvasok s rajzolok, hűvösebb éjszakákon pedig lábam lógázva ülök az ablaknál s nézem a kivilágított dómot. Szerencsére nagyon közel lakom hozzá, még a harangjátékot is hallhatom csukott ablaknál is. A kapujánál két kőoroszlán tartja a „baldachint” (most megkalapálna a Vörös Királynő, de nem tudok arra a boltívre jobb szót); egyikőjük a Szent Koronánkat tartja mancsai közt. Ő lett az én Szörszörényem… az éjjelente kővé változó oroszlán (Michael Ende: Végtelen Történet c. könyv) oldalán üldögélve szoktam rajzolgatni s gondolkodni, miközben kezem a sörényét simogatja. Ma, mikor nála rajzolgattam, egy kis totyogós szaladt hozzám: a lépcsőket egyedül nem is tudta megmászni. Az anyukája elhúzta („Gyere, hagyjuk a nagylányt tanulni”), s máshol segített neki fellépni – de mihelyt a kicsi arra a lépcsőfokra léphetett, ahol én ültem, már jött is felém, s leguggolt mellém. Szemében olyan óriási érdeklődés, kíváncsiság ült, hogy egészen meghatódtam tőle. Apró babaszáját tátva nézett rám, csak pár másodpercig, mert az édesanyja rögtön elhúzta újra… akkor is nagyon jólesett, hogy így felfigyelt rám a gyermek.
Talán mindannyiunknak így kellene figyelnünk a másikat – egymásra vagyunk utalva az élet labirintusában. Mindenki más irányba indul el – én szeretném Hektórt, a trójai hőst követni, kit a héroszok alagútjában láttam eltűnni, de még mindig nem tudom biztosan, mit akarok. Én még inkább toporgok itt egy kicsit a bejáratnál – Szörszörény mellett.
Egy nagyon drága tanárnőmmel nemrég cseréltem email-címet. Az első levél ma futott be tőle, nagy izgalommal verem már kínomban az entert s mit kapok tőle? Körlevelet! S ha ez még nem lenne elég ok a vigyoromra, akkor hozzá tehetem még, hogy az előző feladók-címzettek közt ott volt a fél-tanári kar…jó látni, mivel játszanak a „nagyok” – szintén.
Az egyetem továbbra is füstös egy hely; Amaru, az albérlet semmitől nem véd meg, maximum az árvíztől (a harmadikon lakom). Csendes magányomban itt előrjöngök, angol filmeket nézek agyba-főbe (Xena – mind a hat évad! Imám meghallgatatott!), olvasok s rajzolok, hűvösebb éjszakákon pedig lábam lógázva ülök az ablaknál s nézem a kivilágított dómot. Szerencsére nagyon közel lakom hozzá, még a harangjátékot is hallhatom csukott ablaknál is. A kapujánál két kőoroszlán tartja a „baldachint” (most megkalapálna a Vörös Királynő, de nem tudok arra a boltívre jobb szót); egyikőjük a Szent Koronánkat tartja mancsai közt. Ő lett az én Szörszörényem… az éjjelente kővé változó oroszlán (Michael Ende: Végtelen Történet c. könyv) oldalán üldögélve szoktam rajzolgatni s gondolkodni, miközben kezem a sörényét simogatja. Ma, mikor nála rajzolgattam, egy kis totyogós szaladt hozzám: a lépcsőket egyedül nem is tudta megmászni. Az anyukája elhúzta („Gyere, hagyjuk a nagylányt tanulni”), s máshol segített neki fellépni – de mihelyt a kicsi arra a lépcsőfokra léphetett, ahol én ültem, már jött is felém, s leguggolt mellém. Szemében olyan óriási érdeklődés, kíváncsiság ült, hogy egészen meghatódtam tőle. Apró babaszáját tátva nézett rám, csak pár másodpercig, mert az édesanyja rögtön elhúzta újra… akkor is nagyon jólesett, hogy így felfigyelt rám a gyermek.
Talán mindannyiunknak így kellene figyelnünk a másikat – egymásra vagyunk utalva az élet labirintusában. Mindenki más irányba indul el – én szeretném Hektórt, a trójai hőst követni, kit a héroszok alagútjában láttam eltűnni, de még mindig nem tudom biztosan, mit akarok. Én még inkább toporgok itt egy kicsit a bejáratnál – Szörszörény mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése