Szeplőtlen

/Útközben meghallgatásra ajánlom: klikk! /

Nekidőltem a falnak. Magamon kívül voltam, szinte lihegtem, pupilláim kitágultak. Mintha medencébe ugrottam volna, úgy ellepett a veríték, a tekintetem szinte segélykérően járt fel-alá. Ez nem lehet. A kezem remegett, miközben a hasamra tettem. Teljes képtelenség. Nem lehet. Mintha még a lázam is felment volna, a világ meg csúfondárosan nevetve fordult velem meg egyszer-kétszer-sokszor. A telefonomhoz kaptam és feloldottam a billentyűzárat. De a telefonkönyvbe már nem tudtam belépni - ugyan kinek mondhatnám el? Nem, ha van olyan, amit nem telefonon keresztül kell elmondani, ez az. De így meg fogok őrülni. Pillanatokon belül, úgy érzem.

Talán először a szüleimnek. Vagy a valaha volt fogadott anyámnak, ő bármikor képes megnyugtatni. Vagy mégis... ? Elszaladtam.

Este feküdtem az ágyban. A gondolataim elmém teljes elpusztítását tűzték ki célul. Mellettem szinte halomra hajigálva az összes mitológiás könyvem, ami létezett. Jegyzetek. A laptopon a net egy Nostradamus oldalon volt megnyitva. A plafonra meredtem, de persze semmit sem láttam. Mintegy óriásit zuhanva a valóságba, felmartam a telefont.

Kicsöng.

-Halló... - nyöszörög bele álmos hangon.

-Vivi, holnap ráérsz?

-Tudod, hány óra...? Rá. Ezt reggel is megkérdezhetted volna...

-Holnap hány órád lesz?

-Mittomén... Asszem hét. - hallottam, ahogy arcát dörzsölgeti közben.

-Ott leszek. Beszélni szeretnék veled. Fontos.

-Oké...

-Jó éjszakát.

-Neked is...

Reggel korán keltem, hogy elérjem a hatos buszt. Majdnem sikerült. A reggeli rosszullétet nem kalkuláltam bele.

Hangos volt a suli. Valahogy a szokásosnál is. Vagy csak én éreztem annak. Azalatt a fél óra alatt, míg benn voltam, szabályszerűen bújkáltam. Úgy éreztem, mindenki látja ezt a... Az arcom égett, az óra szinte beleégett a retinámba, annyira néztem.

-Csáó!

-Unare. - próbáltam mosolyogni. De ő már vitt tovább.

-Mi a baj? Történt valami? Csak reggel esett le, hogy Vivinek szólítottál... nem tudom, mikor hallottam ezt tőled utoljára.

-Musu, én... Gyerünk ki valami néptelenebb helyre, majd ott.

Furcsán nézett, de megebédelt s elindultunk a városközpontba. Soha nem volt még, hogy ennyire csendesek lettünk volna egymás közt. Mikor kiértünk a múzeum elé a szökőkutakhoz, leültettem egy padra.

-Nézd, lehet, hogy hihetetlennek fog tűnni, de igaz. Tegnap már orvosnál is voltam, de én sem hittem el - nehéz lesz megemészteni, de kérlek, ne akadj ki.

A tekintetéből láttam, hogy komplett hülyének néz. Emellett az aggódás is átjött. Nem hagytam minderre reagálni.

-Terhes vagyok.

A fejem lehajtottam, nem láttam az első reakcióját. A másodikat viszont már hallottam.

-HOGY MI VAN???

Az orvosi papírt a kezébe nyomtam, de rögtön el is kaptam, már visszadobta.

-'Asszed', most végigolvasom? Rossz poén, ne csináld!

-Nem poén.

-De ki... Nem mondtad, hogy...

-Mert nem.

-Perszeee. Jött a Szentlélek, mi???

-Nem tudom. Elhiszed nekem, hogy én nem... ?

Lehetetlen leírni az arcát. Meglepődés; a dühroham, hogy hülyének akarom nézni; döbbenet; féltés. Majd egy félperc után, miután megküzdött a saját érzéseivel, leejtette a fejét s nagyot sóhajtott.

-Hiszek neked, de egyszerűen nem tudom felfogni. Ehhez azért kell valami!!!

-Tudom. 

-Hát röhejes lesz, de nem ültél bele valamibe...?

-Abba biztos nem. (!)

-Hülye, nem arra gondoltam - de ilyen nem történik csak úgy.

-Hidd el, végigvettem minden lehetőséget én is. Még azt is, mikor voltam úszni, hátha ez a balsorsom hozott ebbe a helyzetbe, de egyszerűen elképzelni sem tudom.

-És most? Szüleid tudják?

-Dehogy tudják. Hogyan meséled el bárkinek is, hogy szűzen terhes lettél?

-De most mit akarsz, mit mondjak??

Nem akartam, de pityeregni kezdtem.

-Reméltem, hogy... gratulálsz...

Ennél elképedtebb arcot soha nem fog már vágni, mint amit akkor tett.

-Te ennek örülsz???

-Nem tudom, hogyan, de egy kis élet növekszik bennem. És ezt én jónak érzem.

-Hallod, miket beszélsz?

-Szerettem volna, ha ezt te is szépnek találod.

Elhallgatott. Utólag azt hiszem, azon lamentált, hogy lekiabálja-e a hajam, vagy próbáljon meg örülni nekem. Vagy öt percet ültünk így, én pedig egyre inkább zokogtam. 

-Gyere ide... - nyújtotta végül a kezét. Az összes kétségem belezokogtam a vállába.

Este gép elé ültem. A délutánt elbeszélgettük, ahogy hazaestem, a szüleim morogtak. "Hát még akkor hogy állna itthon a bál, ha elmondanám ezt a hírt..." - csaptam be az ajtóm. Nem tudnám elmagyarázni nekik, hogy én... Á.
Atomnyul üzenete:

Unare!
Haineko üzenete:

Unare! Atomnyul...
Atomnyul üzenete:

Hm?
Haineko üzenete:

Amit egyszer beszéltünk, bekövetkezett. ... 

/Sokat néztem az Animal Attraction c. részt. Megnyugtatásul: nem vagyok terhes. XD Bár a franc tudja ezek szerint.../