Tsuki yo Oshiete Kure...

Elég a rossz heccekből.

Egy korai cseresznyefa éli világát közvetlen az ablakom előtt. Attól korai, hogy ő gyorsabban hoz gyümölcsöt, mint társai, nem attól, hogy hamarabb kel. Most, hogy a héten itthon voltam, egyre-másra elfigyeltem a gyerkőcöket, ahogy megálltak alatta, biciklivel, letéve a nehéz iskolatáskát. S kettesével-hármasával álltak alatta s szedték a cseresznyét, nevetve-beszélgetve. Vagy ahogy hazaérkeztem egyszer boltból, két kis toprongyos cigánygyerek ette a gyümölcsöt - ijedten szaladtak távolabb, ahogy meglátták, hogy előveszem a kulcsot - a kislány szaladt vissza megkérdezni, hogy baj-e, hogy esznek. Rámosolyogtam, s mondtam, hogy ameddig elérik, nyugodtan, csak ne törjék meg az ágakat. Ahogy bementem, az ablakból még kinéztem: a kisfiú nyakába vette a lányt s a lányka úgy szedte, hogy tényleg ne tegyenek kárt a fában... ma Mamáméktól jöttem meg - furán hatottam, ahogy csurig vizesen végigbaktattam, de otthon a falunkban telibe találtam egy tisztes záport - két fiú állt a fa alatt. Elszaladtak ők is, de az egyiknek ott volt a törzsnek támasztva a biciklije: s szerencsére volt tartása is. Első ijedelmét levetkőzve visszajött, elnézést kért, hogy ettek pár szemet. Újra nevettem: semmi baj, ezért ne szaladjatok el. S jelentősen megkönnyebbülve, szinte pirulva köszönte meg mindkettő.

Egy szem cseresznyét sem ettem még idén. Mégis sokat mosolyogtam miatta a héten. Vajon így érez az is, miközben azt a plusz fél kilót besöpri, aki elkergette a gyerekeket? Valahol mindenkinek az ajándéka a Földanya termése. Egyszerűen nem tudnám megvonni az apróságoktól, akik olyan örömmel tanyáznak a fánk alatt hazafelé menet. Ennyit bőven megér az a pár szem mindenkinek.

Este a vizes levelek csillognak a tönkrementében villogó utcai lámpa fényében. A lombja igazából betakarja az egész ablakomat - napközben sajnos nem engedi be a fényt - de este varázslatos. Mintha az ablakon túl nem a város lenne, hanem egy ágak által takart erdő, ahova menet félre kell hajtanom a lombot - és ZZSUPSZ! Előre bukok fejjel, mint Aliz, s zuhanok. Összemegyek apróra s meghallgat engem a fa, mint egy kis Pocahontast. Elsuttogok neki képtelenségeket és szégyellt gondolatokat, kiordítom, amit egyébként nem mondhatok ki. Ha kitomboltam magam s szabályszerűen elnyúlok a fáradtságtól, elterülök s oldalt fordított fejjel kérdezem, hogy miért nem vagyok olyan, mint amilyennek látnak. 

Ha felébredek, újra hálóinget viselek már s a gép előtt ülök, az ablakon belül. A levelek közt becsillog a holdfény s bosszúsan dorombolva-mosolyogva döbbenek rá, hogy ez is csak egy metamorfózisom volt a sok közül. Ideje lenne felnőni, kislány. 

Cseresznyefa, kérlek, mondd el nekem... ne mondj semmit. Tudom, amit tudok. Kipattanak újra macskafüleim, s újra kieresztem karmaim - utánam a gyászmenet!

Ui.: Van egy kivételesen remek tanárnőm Szegeden, a színházas minor alapítója: mi tagadás, nagyon igyekeztem évközben, hogy bizonyíthassak neki, mert nem könnyű. Ma jött meg a színházi szemiotikás dolgozatom értékelése tőle - szinte a szemem megtelt könnyel örömömben.