Hamumacska születése


Holdfénybe mártottam az arcom s megmostam. Rátapadt már megannyi piszok, vér, könny - a szemem csipás béklyó fogta már össze, mint a kölyökmacskáét szokták. Ahogy a kistóba pillantottam, már láthattam most már önmagam. Apró békák ugrottak odébb, ahogy letérdeltem. A szembogaram... a pupillám egészen összehúzódott.

"de nem tudok tüzet-vizet rajzolni!!!!!!!!! "
"dehogynem
nem olyan nehéz az (neked....)
vízért nézegess kagaya képeket
vagy bride of the watergod
az még jobb
tűzért meg nézz a szemedbe "

Nézem. Valahol ott a parázs. S még mindig fáj a vállam.
Ráültem a sarkamra s halkan egy boszorkány-dalocskát kezdtem dúdolni. A kézfejemen csillogó pihék táncoltak, a hajnali szél sodorta hangom Földanya fülébe. Megelevenedett minden körülöttem. Felnyúltam, s letörtem egy csillag ágát - már elég hosszú a hajam, hogy beletűzhessem. A tó tükrében eligazgattam, a törölköző a csípőmre hullott. A bőr fehér tej, a járdánk immáron selymes füvű ösvény, a víz átöleli a kezem s ha felemelem, végigszalad a könyökömig - nyugodt s rohanó egyszerre - a cseppek folyékony gyémántként csurognak vissza. A sötét összefonódik a hold ezüstjével - líra csattant az égben, patadobogás jött a rózsabokor alól - elmartam egy rózsa összes szirmát s beleszórtam a tóba, pattogott és sistergett, énekeltem tovább, madárfütty volt rá a válasz - a vállam fájt - s fekete-ezüst szalag rátekeredett a csuklómra, a hajamba, oldalt vágva a kezem pattant, mint az ostor, nevetésemre átölelt, láncokká változott, ami a betonhoz kötött, véresre horzsolta az alkarom - de ráfújtam csak, s jégsárkány kúszott végig a láncokon, darabokra törve azt -  a vállam már nagyon fájt, előre estem s néztem a víztükröt - a hajamból beleesett a csillagdarab s elsüllyedt - ahogy a víz nyugodott, tüzet láttam, lobogót, a pupillám eltűnt, fekete tűzzel égett, majd fény. Felrepedt a bőröm a hátamon, véres-csutakos szörnyűségek nőttek ki belőle, ázottan lógtak mellettem, iszonyodva fordultam el tőlük. Láttam, hogy rózsaszínen sütettik a hasukat a felhők, láttam az ég zavarba jövését, ahogy pirul - átöleltem felső testem szégyellve magam, de ezeket a csonkokat melegíteni kezdték a napsugarak. Fehér tollak... Nem, nem engedem. Felálltam, a törölköző két csücskét tartva mellkasomnál, hátul mélyen leengedve s lépésenként foszlott hamuvá minden démonom, minden rémálmom, minden hallucinációm és illúzióm. A hamu...
Megálltam. Nem vagyok senki angyala, nem tudom vállalni azt a szerepet. Hamuvá foszlattam szárnyaim - a felkelő nap elkergette a líra hangját, az énekem, a lódobogást - álltam a lepusztult udvaron, a sittes betonon, csemperagasztós zsákok közt s mindaz, ami e vad képzelgésből maradt, egy marék hamu volt a kezemben.
Feldobtam. Sodorja a szél... borítsa be a világot.

1 megjegyzés:

amaruchan írta...

Eni, jól vagy? :(