Ha írni tudnék...

Ha festeni tudnék, zöldellő tisztást teremtenék neked, pillangókkal és olyan tiszta, jeges vizű patakkal, melyet elképzelni csak tudsz. A havat, a vért, farkasok nyomait kék és zöld festékkel önteném le, az ecsetet pörgetve adnék neked rózsás hajnalt, szalagokat csavarnék ujjaidra, amiket lágyan fújna a szél.

Ha énekelni tudnék, dalolnék neked a mennyországodról, ahova te tartozol. A dallam ölelné körbe tested, szárnyakat ívelne válladra - a messzesodródó hangok elragadnák fájdalmad és fáradtságod, mosolyodért éjjel és nappal énekelnék, míg biztosan nem állsz a lábadon.

Bár tudnék zenélni! Klarinétom testébe zárnám kétségeidet egy titkos kóddal, amit a billentyűkön és lyukakon lenyomok: legyen ő egészen fekete tőle, a te lelked pedig kapja vissza egészséges hófehér és gyöngyházszín tisztaságát. A melódia balladája csendesen simítsa meg arcod, ringasson álomba, ha zaklatott is vagy.

Ha szobrász lehetnék, egy angyalt faragnék. Széttárt kezekkel, a szélben hullámzó ruhával, gyönyörű arccal - hosszú pillákkal, szinte puha ajkakkal, meleg kebellel... egy éjszaka az ablakod alá állítanám, hogy reggel felkelve ő üdvözölhessen, hogy lásd, nem vagy egyedül.

Ha fotózni tudnék, egy pillanatban adhatnám neked a világot. Hiszen egyik kép, másik kép magába zárna egy-egy érzelmet: átnyújtanám a tiszta szerelmet, a szeretet, a biztonságot, a vidámságot, a boldogságot, egy ölelést, egy mosolyt.

Ha tudnék verset írni! Láttál már rímekben biztatást, villanó szempárt, ami képes erőt adni, hogy tovább menj utadon? Robbanna minden sor, míg nevetsz majd eldobnád a könyvet és szaladnál, olyan könnyűvé tenne...

Ilyen tehetségekkel nem lettem megáldva. Ha egyedül érzed magad, ha oltalmat keresnél; csak mosolyom, érted nyújtott kezem és azokat adhatom, amikre képes vagyok. Remélem, elég lesz.

A tóba gázolok, nézem könnyű ruhám fodrozódását a víz mélyén, fülem mögé söpröm a hajam és kinézek a partra - ott leszel? Szeretnék rádnevetni. Nem vagyok a szavak embere. De szeretném, ha mindezt látnád a szememben.