20!!!

Jessica J. Brutal:

Hullahegyek

Sommersville évszázadokon át az egyik legtermékenyebb emberi tartomány fővárosa volt, ám egyszer vörös sárkányok jelentek meg az égen, s elpusztítottak mindenkit, aki ellenük szegült. A sárkányok kegyetlen uralkodókká váltak; kegyetlenebbé és irgalmatlanobbaká, mint bármelyik emberi zsarnok válhatott volna.

Az emberi élet ebben a korszakban annyit sem számított, mint egy elfújt gyertyaláng, s a drakónok uralkodásának legsötétebb periódusát Drakón Soultweis császársága jelöli.

-Mit kívánnál ötvenedik szülinapodra? - kérdezte a Drakón Soultweis a fiacskáját, aki épp ezen a diadalmas évfordulón készült arra, hogy kölyök korszakából végre a felnőtt sárkányok közé lépjen.

Az ifjú sárkányherceg hosszan töprengett a fogós kérdésen. Számba vette, mi lenne a szívének a legkedvesebb.

-Hullahegyek. - bökte ki végül. - Emberi hullahegyeket szeretnék látni, apám.

A bakók egész éjszaka keményen dolgoztak, ám másnap reggel az ifjú drakón herceg arra ébredhetett, hogy teljesült a kívánsága. A palota előtti főteret ötven vérmázgás kupac borította. E halmok mindegyikét ötven-ötven megcsonkított emberi tetem képezte, s oly mesterien halmozták egymásra a hullákat, hogy e művészet még a legfinnyásabb drakón hercegeket is elbűvölte volna.

-Nos, mit szólsz ehhez, édes fiam? - kérdezte Soulthweis elégedetten. - Igazán takaros hullahegyek, nemdebár?

Az ifjú herceg a szemöldökét ráncolta, és zavartan verdesett a szárnyaival.

-Szép, szép, drága apám... de mintha a középső kupacban még mozogna valaki...

- Ah! - kiáltotta Soulthweis császár örvendezve. - Hát észrevetted?! Jer velem!

Együtt mászták meg a legközépsőbb hullahegyet, s ily közelről immár nyilvánvalóvá vált, hogy valóban érzékelhető némi mozgás a megcsonkított tetemek között.

Egy csuromvér férfitest mocorgott, amelynek levágták mindkét karját, mindkét lábát, és ráadásul félig kitépték a nyelvét.

-Olybá tűnik nekem - nyafogta csalódottan az ifjú herceg -, mintha még ez élne...

-Ez a meglepetés! - harsogta az uralkodó, és nagyot rúgott a megcsonkított emberbe. -Mondjad, fickó!

És a megnyomorított, levágott karú, levágott lábú, félig kitépett nyelvű férfi azonnal zsolomázni kezdte:

-Heppi börsztdéj tú jú, heppi börsztdéj tú jú...

Most pedig elnézést kérek a gyengébb idegzetű Olvasóimtól, hogy ily szörnyűséget raktam be blogbejegyzésnek, /azért meg pláne, hogy nem írtam figyelmeztetést az elejére akkor már/ - nagyon morbid, de ilyentájt már mindig ez a novella jut az eszembe.

Igen, húsz éves lettem. A két X. S mint mindig, most is elsősorban az jut eszembe, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, hogy már itt tartok, hogy itt vagyok s hogy ilyen vagyok. Köszönöm a szép ajándékokat, hogy gondoltatok rám. Hiába a kor, nem jutnak még eszembe bölcs, az alkalomhoz illő gondolatok. Hiszen már ismertek. Inkább a tettek...